ExtraTanulásszervezésFrontális tanulásszervezés

Eredete, történeti előzményei

A gyerekek együttes tanításának gondolata a 17. században Comeniusnál jelent meg, de megvalósulás a 18. század végén Ignaz Felbiger apát nevéhez kapcsolódik, aki az akkor Poroszországhoz tartozó  Sagan városában dolgozta ki, vezette be ún. sagani vagy normarendszerét. Alapelvei a következők voltak: az együttes tanítás elve, az együttes olvasás elve, a tanítói kérdezés elve, a kezdőbetűzés és a táblázatba foglalás elve. (Mészáros, 1984: 75–82.)

Az öt elv közül a legnagyobb hatású az együttes tanítás elve lett, amely szerint a tanító az együtt tanított gyerekekkel egyszerre, szándéka szerint ugyanúgy foglalkozik. „Ugyanazon osztály tagjainak ugyanazt kell látniok, gondolniok, hallaniok, tenniök” – írta Felbiger. (Idézi Mészáros, 1984: 78.)

Kiteljesedetté és erőteljes hatásúvá a porosz (másképpen standard vagy mechanikus) tanuláselmélet diadalával a XIX. század elején kezdődött, amikor Wilhelm von Humboldt meg akarta reformálni a szerinte rossz német iskolákat, és egyúttal rendet kívánt teremteni az oktatás területén, építve Pestalozzi és Herbart pedagógiája is.[1]

Az így létrejövő iskoláról így ír Tolsztoj:

Az iskolát nem úgy hozták létre, hogy az olyan legyen, ahol a gyerekek kényelmesen tanulhatnak, hanem úgy, hogy ott a tanárok kényelmesen taníthassanak. A gyerekek beszélgetése, mozgása, vidámsága, amely elengedhetetlen feltétele a tanulásnak, zavarja a tanárt, és ezért az iskola a kérdések börtöne, ahol a beszélgetés és a mozgás tilos. A felülről, erőszakkal létrehozott iskolákban a tanár nem a juhok pásztora, hanem azok börtönőre.

Ahelyett, hogy belátnák, a siker feltétele adott helyzetben az, hogy tanulmányozzák azt a dolgot, amivel foglalkozniuk kellene (az oktatásban ez a „tárgy” a szabad gyerek), úgy akarnak tanítani, ahogyan ezt maguk megszokták és a legjobbnak találják. Ha pedig ez nem vezet eredményre, akkor nem a tanítás módját változtatják meg, hanem inkább a gyermeki természet megváltoztatására törekednek. Ebből a tendenciából keletkezett és ma is keletkezik az a rendszer (Pestalozzi), amely megengedi a „mechanikus kioktatást”, azt az örök tendenciát, amelynek célja, hogy függetlenül a tanártól és a tanulótól, a módszer egy és ugyanaz maradhasson.”[[2]

Érdemes Tolsztoj véleményét végiggondolni!

Mi maradt meg, ha nem is ennyire erőteljesen, a mai iskolában, a szülők, pedagógusok, az olvasó gondolkodásmódjában?

Mit gondol? Talán a zavartalan tanítás szükségessége? Gondoljunk a gyakran előforduló ellenőrzőbeli beírásokra, (zavarta az órát, beszélgetet,evett, nem figyelt, szaladgált a folyosón stb. ) Vagy?

Az együttes tanítás, jelenlegi nevén a frontális munka gyorsan elterjedt, meggyökeresedett, a közoktatásban lényegében egyeduralkodóvá vált.

Az „eredetileg” a frontális tanítás arra az alaphelyzetre épül, amikor a tudás forrása és a külső fegyelem biztosítója a tanító. Ő közli, adja a feladatot, kérdez, ő engedélyezi a válaszolást és a feladatok elvégzését, ő értékel. A tanítványok dolga a közvetített ismeretek befogadása, a szabályok betartása, az engedelmesség. Ehhez a helyzethez társul a történetileg kialakult tantermi berendezés, a rögzített, párhuzamos padsorok, velük szemben a katedrán ülő tanárral, mögötte a táblával.  A tanulóknak nincs dolga egymással, legálisan nem is lehet, így nem baj, hogy csak egymás hátát látják. Általában közép tájt ülnek a pedagógust jól látó pozícióban a legmotiváltabbak, ők érik el egymással versenyezve a legjobb eredményeket,  legelöl vagy leghátul ülnek az „érdektelenek”, a zavarók vagy éppen a csendesen meghúzódók. Róluk tudni lehet, hogy az esélyeik csekélyek, hiszen nem képesek, vagy nem akarnak a tanárral együtt haladni, és leszakadnak. De ők a felelősek ezért, hiszen a tanító tanított, ők pedig…

Ún. kettős színpad jön létre (Jürgen Zinnecker): az elülső színpadon játszódnak a főbb események, a tanár tanít, a vele együtt haladó gyerekek figyelnek, jegyzetelnek, jelentkeznek, válaszolnak. A hátsó színpadon a figyelni sem tudók, a tanár által is figyelmen kívül hagyott gyerekek tevékenységei folynak. Jobb esetben csendben leveleznek, mobil telefonjukon játszanak, sms-eket írnak, esznek stb. Rosszabb esetben olyan zajos tevékenységeket folytatnak, amellyel már zavarják az elülső színpadot. A tanár felfigyel, megszakítja a tanítást, és érdekessé válik a hátsó színpad, elsősorban a rendzavarás, a helytelen órai viselkedésre való erőteljes reagálással.

Érdemes az okokon gondolkodni: a tananyag nehézsége, egyéni megértési problémák, tanulási nehézségek, unalom, érdektelenség, egyéni és ismeretszerzési, megismerési motiváció hiánya, netán kielégítetlen alapszükségletek stb.?

Frontális osztálymunka

Figyelje meg, kialakul-e óráin a kettős színpad,vagy ahhoz hasonló jelenség? 

Milyen okok hozhatják létre? Egyéni okok, a tanítási módszerből adódó problémák, a gyerekek életkori sajátosságai, családi háttér, szülők hatása stb.?

Mit gondol mely okokra hivatkoznak általában a pedagógusok az óráikat zavaró tevékenységek kialakulásáért? Ha jelöli a táblázaton érdekes következtetéseket vonhat le.

A XIX. század vége óta számtalan tanár, tanító, szülő generáció nőtt és nő fel ezeken, illetve az ehhez hasonló elveken és főként gyakorlaton, melyek mélyen, szinte zsigerekbe ívódtak. Természetesen a  oktatási rendszerünkben folyamatosan jelentek és jelennek meg reform, alternatív, és különböző szemléletű pedagógiai irányzatok, kezdeményezések, de meghatározóvá, általánossá , legfeljebb bizonyos elemeik tudtak válni.

Miért sikeres még ma is ennyire?

Szervezeti ok

  • A tömegoktatás a frontális munkával a legolcsóbb; nagy osztály létszám, kevesebb tanár, kevesebb tárgyi feltétel, osztályterem stb.
     
  • Ez a szervezési mód gyors tanítást (nem a tanulást!) tesz lehetővé, így lehet „az anyagot elvégezni”, leadni. Gyakori érv, amit a magasabb iskolafokokon tanító szaktanárok mondanak: „A tananyagot a kimenetek miatt le kell adni, a tanterven, főként a tankönyveken végig kell menni.” Gondoljunk az általános és középiskola továbbtanulásra felkészítő funkciójára, a felvételikre való felkészítés felelősségét többnyire a tananyag hiány nélküli „leadása” jelenti.

Pedagógiai okok

  • Megadja a pedagógusnak az együtt haladás illúzióját, a figyelő szemeket látva a megértést konstatálja a tanár-ennél többet általában nem is tesz annak ellenőrzésére. A hiányok, a meg nem értésből adódó problémák megoldása a diák, illetve a szülő (különórák) feladata.
     
  • Módot ad a pedagógusnak a szereplésre.
     
  • Kevesebb felkészülési munkát igényel a tanár részéről,( gyakori a tankönyvben követező tananyag „leadása”- elnézést a kivételektől!)
     
  • A frontális munka alkalmazásának külsődleges jegyeit saját iskolás éveik alatt a pedagógusok szociális tanulás útján elsajátították, túlnyomórészt erre a szervezési módra vannak követhető – ha nem is mindig eredményes – mintáik, melyek gyakran erőteljesebben hatnak a később látottaknál. Egy pedagógus, amíg eljut a saját gyakorlatának megkezdéséig több tízezer frontális órán vett részt, nagy eséllyel már iskolába lépéstől kezdődően, kora előrehaladtával egyre erősödően, a felső tagozat tantárgyainak, óráinak nagy részén, a középiskolában a legtöbb órán, főiskolán a gyakorlatot kivéve frontális előadások tömkelegén, gyakran még a korszerű pedagógiai eljárásokról is leíró jellegű foglalkozásokon vett részt.

 

Mely okok azok, amelyek Ön szerint ma leginkább indokolják a túlnyomóan frontális munka használatát a pedagógusok munkájában?


[1]   http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/08.04.html

[2]   In.: http://educat.blog.hu/api/trackback/id/6013486 : Tolstoy: On Education. The University of Chicago Press, 1967, 16. o.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó