„A mesterséges intelligencia a tanulásban olyan, mint egy svájci bicska”

Itt a szeptember, a gyerekek visszatértek az iskolába. Mi, szülők pedig visszaállunk a tanév hétköznapi rutinjára. Felkészülve arra, hogy a vacsorakészítés, mosás, saját feladatainkkal való zsonglőrködés közben időről időre noszogassuk a gyereket, hogy a Youtube Shorts meg a Minecraft helyett kicsit ugyan foglalkozzon már a házi feladataival is. 

ChatGPT a barátod

Egyre több szülő fog döbbenten állni a tény előtt, hogy gyermekünk már rég kész a házival, gyöngybetűkkel áll a fogalmazás a füzetében, ráadásul milyen szép stílusban! Hol tanulta ezt vajon, a nyári táborban? A nagyszülőknél? Hosszabb-rövidebb vallatás után kiböki: „a ChatGPT írta”. Ilyenkor sokunk első reakciója: tanult is valamit, vagy csak megúszta a melót? Ez az a pont, ahol elválik, hogy a mesterséges intelligencia (MI) jó barátja lesz a tanulásnak, vagy csak digitális puska marad, amivel kiiktatja a valódi tanulást.

Valljuk be őszintén, a gyerekek természetükből fakadóan szeretik a rövid utat. Egy nyolcadikosnak sokkal csábítóbb bepötyögni a kérdést, és öt másodperc múlva megkapni a kész választ, mint szótárban bogarászni vagy izzadva fogalmazni. Ez önmagában még nem ördögtől való.

Ha viszont csak kikopizza, akkor bizony az egész olyan, mint amikor másvalakinek tortáját tesszük a saját asztalunkra: szép, szép de nem mi sütöttük. Ami elég ciki, ha történetesen cukrászok vagyunk. Márpedig a gyerekeknek épp az lenne a feladatuk az iskolai évek során, hogy megtanuljanak tanulni, felfedezni a világot, ismereteket szerezni és rendszerezni.

„Na, mutasd, mi válaszolt!” 

És itt jön képbe a szülő. Nem az a dolgunk, hogy minden házi fölött nagyítót szorongatva MI-nyomokat keressünk. Sokkal fontosabb, hogy beszélgessünk arról: miért tanulunk egy-egy tantárgyat, és hogyan tud segíteni ebben az MI. Egy egyszerű kérdés is sokat érhet:

Máris arra ösztönözzük a gyereket, hogy ne csak bemásolja, hanem fel is dolgozza a választ.

Kezdő tanár koromban volt egy kedves diákom, aki a tízoldalas házi dolgozatból két oldalt változtatás nélkül kimásolt egy cikkből. Amikor felhívtam a figyelmét az amúgy év elejétől jelzett plágium-tilalomra, majd’ elsírta magát, hogy ez bizony olyan szépen meg van fogalmazva, hogy ettől szebben ő nem tudja, hiszen ő is pont így gondolja. Megbeszéltük, hogy muszáj nekifutni még egyszer, mert abból derül ki, hogy mit tud, hogy hogyan tudja elmondani a saját szavaival. A következő évben csillagos ötös lett, mert nem csak olvasni tanult meg, hanem az olvasottakat értelmezni és megfogalmazni is. Ez a mi feladatunk a gyerekünk mellett: segíteni megtanulni érteni és a saját nyelvén elmondani azt, amit olvas.

Ha tiltjuk, titokban fogja használni

A lényeg: az MI önmagában se nem jó, se nem rossz. Olyan, mint egy svájci bicska – attól függ, mire használjuk. Ha tiltjuk és démonizáljuk, a gyerek titokban fog kísérletezni vele. Ha viszont nyitottan, kíváncsian közelítünk („Na, mutasd, mit válaszolt!”), közös felfedezőút lehet belőle.

Érdemes különbséget tenni a helyettesítő és a támogató használat között.

    • Helyettesítő, ha a gyerek egyszerűen rábízza a teljes házit az MI-re, és beadja.
    • Támogató, ha inspirációt, vázlatot kér, majd hozzáteszi a saját gondolatait is.

Pont olyan ez, mint a matekpéldatár: ha csak lemásolja a megoldást, nem tanul. De ha megnézi a lépéseket, majd megpróbálja maga is levezetni, akkor tényleg fejlődik. Az MI is lehet „példatár”, de a gyereknek meg kell tanulnia kritikusan használni.

Tanítsd meg a gyereknek: az MI időnként téved

És még valami fontos: az MI néha bizony téved. Adhat furcsa, pontatlan, sőt, teljesen félrevezető válaszokat. A szülő ilyenkor sokat tehet azzal, ha nem leszidja, hanem inkább arra biztatja a gyereket: „Oké, nézzük meg más forrásban is!” – így a hibából tanulás lesz, nem csalódás.

Van azonban egy kevésbé látványos, de nagyon lényeges határ: a belső motiváció és az önállóság. Tanulni ugyanis nem csak a jó jegyért érdemes. Hanem azért is, hogy a gyerek megtapasztalja: kitartással, saját erőfeszítéssel képes elérni valamit. Az MI ebben veszélyesen édes kísértést jelenthet:

 – gondolhatja. Ráadásul tudjuk, hogy milyen nehéz hajnalban kelni, figyelni és jól teljesíteni az iskolában, utána pedig még mindig érdeklődőnek maradni, miközben a gyerek úgy érzi, neki már nincs agya, kedve az „alkotás örömét keresni”, már csak játszani szeretne.

Nem választhatjuk mi sem az egyszerűbb utat, nem lehet a telefonunkból felnézve bekiabálni a gyerekszobába olyan szülői okoskodásokat, hogy: „Gyerekem, a sikerélmény nem a kész válaszban, hanem az alkotásban van.” Tudjuk, hogy egy saját szöveg, amit ő írt, vagy egy feladat, amit maga oldott meg, sokkal mélyebb örömöt adhat, mint egy „gépi munka”. De szüksége van a figyelmünkre, támogatásunkra, rávezető kérdéseinkre, hogy megtanulja, hogyan használja segítségként és ne helyettesként a mesterséges intelligenciát. Viszont ha mi magunk sem vagyunk teljesen tisztában a használatával vagy félünk tőle, egyszerűbbnek tűnik rövidre zárni és tiltani.

„Az MI nem helyettesítheti a gondolkodást, de remekül kiegészítheti”

Ugyanakkor ne felejtsük el: az MI nem csak a gyerekek mostani játszótársa, hanem a jövő munkaeszköze is. Mai gyerekeink felnőttként biztosan olyan világban fognak dolgozni, ahol a mesterséges intelligencia alapfelszerelés lesz. Ha ma teljesen elzárjuk előlük, később annál nehezebb lesz felelősen bánni vele. Ezért a legjobb, amit szülőként tehetünk: megtanítjuk, hogy az MI nem helyettesíti a gondolkodást, de remekül kiegészítheti.

Nézzünk egy hétköznapi példát. Fogalmazást kell írni: „A kedvenc helyem a városban.” Ha a gyerek mindent az MI-re bíz, szép szöveget kap, de hiányzik belőle a saját élmény. Ha viszont vázlatot kér a programtól, majd beleszövi a saját érzéseit – a hangulatot, az illatokat, a nevetéseket –, akkor a végeredmény sokkal gazdagabb lesz. És mi, szülők is biztathatjuk: „Írd bele, te mit éreztél ott, gyere, mesélj nekem előtte szóban, amíg kiteregetjük a ruhákat, utána leülünk, és figyellek, ahogy írod, kérdezhetsz, ha elakadtál a fogalmazásban, itt vagyok melletted!”

Közös beszélgetés, családi szabályok 

A jó hír: szülőként nem kell MI-szakértőnek lennünk. Elég, ha nyitottak vagyunk, és kérdezünk. Ha a gyerek lelkesen megmutatja a gép válaszát, ne az legyen az első reakciónk, hogy „Ez csalás!”, hanem inkább: „Érdekes… és te mit gondolsz erről?” Ezzel máris arra tereljük, hogy ne kész megoldásként kezelje, hanem kiindulópontként.
A kulcs tehát a bizalom és az irányítás egyensúlya. Ha tiltjuk, titokban fogják használni. Ha teljesen szabadjára engedjük, könnyen a „könnyű út” csapdájába esnek. A középút: közös beszélgetés, családi szabályok, és annak tudatosítása, hogy az MI akkor segít, ha a gyerek is odateszi magát.

A kérdés tehát nem az, hogy „szabad-e a gyereknek MI-t használni”, hanem inkább az, hogyan használja. Segítőtárs lesz belőle, vagy puskázóeszköz? A döntés a gyerek kezében van, de csak akkor tud jól dönteni, ha mi, szülők, megtanítjuk rá.