Kell-e otthon tanulni a 6-16 éves gyerekkel? Pedagógus válasza
A kérdésre általában hangos igen, vagy még hangosabb nem a válasz, de nevelés-oktatás témában már biztosan nem lepődünk meg a szélsőséges véleményeken. Az a szülői meglátás áll a legközelebb az igazsághoz, miszerint van, akivel kell és van, akivel nem szükséges. De mégis mitől függ, hogy kinek van szüksége otthoni segítségre?
Varga Mónikát, a hozdkiazellenorzot.hu és a Beírás felnőtteknek című könyv szerzőjét kérdeztük.
Mindenható bölcsességek persze nincsenek, de két meghatározó tényező azért iránymutatást adhat a bizonytalan szülőknek.
Az egyik az életkor, a másik pedig a gyermek egyéni szükségletei, függetlenül minden egyéb feltételtől és elvárástól. Az életkor szerint általában a segítségnyújtás fókusza változik, az egyéni szükségleteket pedig kizárólag az adott gyermekre tudjuk meghatározni.
1# Életkor szerinti ajánlás: tanulás 6-16 éves gyerekkel
Az életkort nyilván jóval egyszerűbb kategorizálni és az igényeket valamennyire tényszerűen megfogalmazni:
„Tanulás” 4-8 éves gyerekkel
Az óvodáskor és az első két iskolai osztály során, tehát nagyjából 4-8 éves kor között a hangsúly nem a feladatmegoldáson van. A fókusz ilyenkor a bátorítás és a kedvcsinálás a tanuláshoz. Másképpen fogalmazva, az érdeklődés felkeltése, fenntartása és annak a velünk született kincsnek a megőrzése, amit kíváncsiságnak hívnak. Ebben igenis közre tud működni a szülő, anélkül hogy ez konkrét otthoni tanulást jelentene. Az együtt töltött idő végtelen lehetőséget kínál annak bemutatására, mire lesz jó, ha majd számolni és olvasni tud a gyerek, ha sportol vagy zenél, esetleg megtanul festeni. Az iskolában tanultakat játékosan átvinni a mindennapokba nem akkora kihívás, hogy ne tudná bárki megcsinálni akár a suliból haza vezető úton, vásárláskor vagy a játszótéren.
Ehhez persze sokat kell kérdezgetni és beszéltetni a gyermeket arról, amit tapasztalt és megtudni tőle, mi keltette fel az érdeklődését, esetleg mitől riadt meg, egyáltalán mit csinálnak az iskolában. Azért ne vigyük túlzásba, ne erőltessük fennhangon:” Na mit tanultál ma az iskolában? Kicsikém, meséld el a szomszéd néninek!” Ezzel többet ártunk, mint gondolnánk. A legtöbbet tehát akkor segítünk, ha az iskolában tanultak hétköznapi vonatkozásait ismertetjük a gyerekkel, a tanulást pedig rejtett, játékos formába csomagolva csempésszük az életébe. És szépen fokozatosan ellátjuk őt önállóan megoldandó feladatokkal, amelyek felkészítik a következő évek kihívásaira. De ha a gyermek kifejezetten kéri, akkor segítsünk neki örömmel és lelkesedéssel a házi feladatában is! Hagyjuk kibontakozni, találgatni, ne kínáljunk kész válaszokat!
Tanulás 8-11 éves gyerekkel
Nagyjából 8-11 éves korban a hangsúly átkerül az önálló tanulásra, vagyis arra a képességre, amikor már játékosság nélkül is megérti, hogy rendszeres és kötelező feladatai vannak, és igyekszik azokat önállóan megoldani. A klasszikus házi feladatnak ilyenkor van először értelme, hiszen az iskolában tanultakat ekkorra egyedül is fel tudja idézni és a tananyag elmélyítését szolgáló, korához illő nehézségű és mennyiségű feladatokat önállóan is el tudja végezni. Ebben az életkorban érdemes már a háttérbe húzódni, annyi önállóságot hagyni a gyermeknek, amennyit csak elbír. Dicsérni kell minden önállóan megoldott kihívásért, de arról is biztosítani kell, hogy szükség esetén számíthat a támogatásunkra. Amennyiben az önálló feladatvégzés nehézséget okoz, akkor kell a szülőnek támogatást nyújtania az alább tárgyalt módokon. Ebben az életkorban már látszanak az egyéni képességek és tehetségek, amelyek gyengéd támogatása szintén szülői feladat.
Tanulás 12 év feletti gyerekkel
12 éves kor felett a hormonális változások keltette élettani sajátosságok, valamint a megnövekedett tananyag hirtelen megnehezítik a tanulást, és nem ritkán elveszni látszanak a korábban már jól működő képességek. Elveszik az érdeklődés, a feledékenység feje tetejére állítja a korábbi önállóságot és rendszerességet. Akiknek korábban semmi szükségük nem volt szülői segítségre, ilyenkor úgy tűnik nem boldogulnak egyedül. Itt megint egy másfajta szülői segítség tud működni: a kamaszkor problémáinak tudatosítása és a gyerek óvatos „visszaterelése” a napi feladatok teljesítése felé. A segítséget apránként kell adagolni, hogy ne is tűnjön segítségnek. Például pozitív történetek elmesélésével mondjuk vacsora közben, inspiráló ötletek és lehetőségek, magánóra vagy korrepetálás felkínálásával, mint opció, és nem, mint kötelező feladat. Mivel ebben az életkorban kezdődnek a szülőkkel szembeni fenntartások, gyakran úgy tudunk segíteni a gyermekünknek, ha valaki más szájába adjuk a mondanivalónkat, az edző segítségét kérjük, vagy egy kedves rokont kérünk meg matek korrepetálásra.
És ha a 15 éves gyerek egyik nap azzal állna elő, hogy segítsünk neki felkészülni egy dolgozatra, akkor tegyük meg! Ahelyett, hogy dühösen ráförmednénk, örüljünk, hogy segítséget kér.
Életkortól függetlenül helytálló az a megállapítás, hogy a gyerek támogatása az otthoni tanulásban akkor lehet sikeres, ha a számára biztosított „szabad mozgástér” egyensúlyban van a világosan körvonalazott szabályokkal, igazodik az egyéni képességekhez, és a gyerek tudja, hogy szükség esetén szüleire mindig számíthat.
Az otthoni segítés mottója valahogy így hangzik:
Olyan sokat, amennyi szükséges, és olyan keveset, amennyi lehetséges”.
A mottó kiválóan alkalmazható arra a helyzetre is, amikor gyermekünk nem igazodik teljesen az életkori sajátosságokhoz, tanulási nehézségei vannak, személyiségéből eredően nehezebben kezelhető, vagy egyéb okok miatt eltér az átlagosan megszokott fejlődésmenettől.
2# Tanulás megsegítése egyéni szükséglet szerint
A gyermek egyéni szükségleteinek tárgyalása csak azért került a második helyre, mert sokkal bonyolultabb, mint az életkor. Valójában ez a döntő tényező és ehhez alapvető feltétel gyermekünk alapos ismerete. Amennyiben rendszeres gyakorlás után is megértési problémák merülnek fel, vagy olyan hiányos marad a tudás, amit nem lehet segítség nélkül áthidalni, azt az odafigyelő szülő mindenképpen észreveszi. Minden elfogultsága ellenére bevallja magának, ha nem várt nehézségekbe ütközik és szégyenkezés helyett segítséghez folyamodik. Választhatja az otthoni tanulást szülői segítséggel vagy fogadhat külön tanárt.
A legjobb segítség mindig egyénre szabott és figyelembe veszi a gyermek személyiségét és az érdekeit. A gyermek tanulási szokásait összeilleszti a megtanulandó tananyaggal és ilyen módon igyekszik megerősíteni a tanulási motivációt. Ehhez elengedhetetlen az összhang a gyermek és a segítő személy között, vagyis az a bizonyos „kémia”. Egy külön írás témája lehetne, mennyire meghatározó, hogy a segítő személy egy újabb nyűg, egy újabb sikertelenség forrása a gyermek számára, vagy motiváló reménysugár. Lehet szülő is, aki bátorítóan és szeretettel segít. De nem lehet például a kiváló matekos apuka, aki csak háborogni tud és alázni az amúgy is szorongó gyereket. A gyerekkel együtt csinálni a házi feladatot és tanulni vele egyáltalán nem ördögtől való, ha alázás és elégedetlenkedés nélkül csináljuk, illetve ha nem csinálunk meg mindent helyette. Ez utóbbi végleg elveszi a gyerek önbizalmát, törli a maradék motivációját és egyenes út a teljes közömbösségig. Van tehát, hogy nem a szülő az, akivel működik az a bizonyos kémia.
Különóra
Ha a különórát választjuk, menjünk ajánlások után, igyekezzünk elérni, hogy a gyermekünket motiváló személyt találjunk. Ellenkező esetben egy újabb púpot rakunk a hátára, azt gondolva, hogy mi mindent megtettünk. Gyakori csapda, hogy anyagi ráfordítást nem kímélve egyre több és több különórára íratjuk be a gyereket, mígnem a túlterheltség és a szétszabdaltság végleg elveszi a kedvét mindentől. Számtalanszor hallottam már fásult diákokat panaszkodni, mennyire utálnak bizonyos különórákat, de azt hiszik, ha járnak oda, a szüleik majd elégedettebbek lesznek.
Konzultáció a tanárokkal
Érdemes továbbá a szaktanárokkal konzultálni, miből van egyáltalán szükség külön tanárra, vagy otthoni segítségre, illetve miből kell megelégednünk azzal, amit gyermekünk teljesít és elengedni a nagyobb teljesítmény hajszolását.
Illetve érdemes nyomon követni, mit tanul és hogyan fejlődik a külön órákon, hogy valóban hasznára van-e a plusz terhelés.
Nem nagyon van olyan írásom, ahol nem szerepel a kulcsmondat:
A szülőnek ismernie kell a gyermekét.
Ha ez megvan, akkor a segítségnyújtáshoz a legfontosabb tényező adott. Számos esetben elég a jó szándék, egy kis kezdő lökés és aztán magától is megy minden. Ha mégsem, akkor járjunk el a fentiek szerint türelemmel, szeretettel, kitartással.
