Egy magyar anyuka beszámolója a világhírű Summerhill iskoláról, ahol nem kötelező tanulni, és nincs osztályzat
Tóth Tünde gyógypedagógust, két gyermekes édesanyát akkortájt ismertem meg, amikor a világhírű, ám sokakat megosztó Summerhill iskolába kerültek a lányai. Már akkor lenyűgözött Tündéék bátor döntése, hogy Angliába költöznek. A napokban megosztott posztja újra eszembe juttatta azt a régi beszélgetésünket, amikor részletesen mesélt arról, hogyan kerültek a két magyar kiskamasszal a világ egyik leghíresebb iskolájába.
Most, amikor a napokban olvasom Tünde posztját arról, hogy nagyobbik lánya már az orvosi egyetemre jár, eszembe jut az évekkel korábbi beszélgetésünk. Kételkedtem az iskola pedagógiájában, amiről Tünde már akkor mélyen meg volt győződve. Azzal, hogy lánya sikeresen felvételt nyert egy komoly egyetemre, minden kételyem szertefoszlott a sokat vitatott, kifordított szemléletű Summerhill-lel kapcsolatban. Tündéék története következik. Nem lesz rövid, kilenc évvel korábbra ugrunk vissza, a kezdetekhez.
A gyógypedagógus anyuka, miután felismerte, hogy lányainak a beskatulyázó, rugalmatlan, egyéni sajátosságokat nem toleráló közoktatás inkább árt, mint használ; mély levegőt vett, és nem is csak egy, hanem több határral költöztette arrébb a családját. Nem volt könnyű döntés. Éppen akkor érkezett meg álmai konyhabútora, akkor választották ki a családi autót, vágtak bele különféle hitelekbe, ami a családi boldogságuk záloga volt. Minden startra-rajtra készen állt, hogy éljék a kisgyerekes családok megszokott életét.
Ám sajnos Tünde két tündéri lányának – a gyógypedagógus anyuka minden igyekezete ellenére –, csak nagyon nehezen ment a tanulás, Tünde pedig folytonos szélmalomharcot vívott a lányok pedagógusaival. Éjszakákat sírt végig, mert minden proaktivítása, együttműködési szándéka ellenére, az iskola nem volt hajlandó támogatni a többszörösen diszes lányait úgy, ahogy arra nekik szükségük lett volna. "Friss gyógypedagógusként rá kellett jönnöm, hogy az iskola célja nem az, hogy megtanítsa a gyermekemet, hanem az, hogy leadja a tananyagot..." Ezzel a felismeréssel Tündééknél elkövetkezett a fordulópont.
Hogy a történetet rövidítsük, és ne vesszünk el a részletekben (pedig minden apró részlet érdekes és izgalmas lenne), az idővonalon oda ugrunk, hogy a lányok sikeres felvételt nyertek az angliai Summerhill-be, a világ első "demokratikus iskolájába".
Tünde lányai a kezdetek kezdetén, forrás: Tóth Tünde
Az iskola meseszép környezetben található, fotó: Summerhill School Facebook
Summerhill-re Tünde internetes keresgélése után bukkant rá, amit egyébként egy kiváló BBC dokumentumfilm tett a nagyközönség számára ismertté. Ez az alternatív iskola még a reformpedagógiai berkekben is igazi gyöngyszemnek számít a maga sajátos szemléletével, gyerekközpontú szabályaival, szabadság tiszteletével, a sarkából kifordított oktatásával.
Az iskola egyik alapértéke például, hogy:
"Summerhill inkább nevel boldog utcaseprőt, mint neurotikus tudóst vagy vállalatvezetőt".
Itt egy pillanatra álljunk meg, és gondoljuk végig, hogy mi itthon mennyire messze vagyunk ettől a szemlélettől.
Emlékszem, mennyire meglepődtem azon is, amikor Tünde ecsetelte, hogy a gyerekeknek nem kötelező bejárni az órákra (ha a tanár jó, és érdekesen magyaráz, akkor a gyerek úgyis látogatni fogja az órát), sőt, osztályzat sincs, ahogy szigor sincs. Summerhill-ben a gyerekek nem a felnőttek elvárásai miatt tanulnak, hanem megérzik annak az ízét, hogy öröm is tud lenni a tanulás.
Bár nem kötelező bejárni az órákra, de az iskolának közel 450 írott szabálya van, amit a diákok az iskolai életet befolyásoló gyűléseken közösen hoznak meg. Itt pedig a >közösen< szón van a hangsúly... Ezeken "meetingeken" a mindössze felnőttnek pontosan olyan értékű szavazata van, mint a gyereknek. Az iskola célja ezzel is az, hogy megtanítsa a diákoknak, mit jelent a felelősség, mit jelent az, hogy minden döntésünknek következménye van.
Art Room a Summerhill iskolában, fotó: Summerhill School Facebook
Summerhill-ben nem a sikerre nevelés a cél, hanem az, hogy a gyerekek az iskolát elhagyva felnőttként elégedettek legyenek az életünkkel. Azt hangoztatják, hogy "nem kell mindenkinek orvosnak vagy jogásznak lennie", bár külön érdekesség, hogy a Summerhill-ben tanuló diákok zöme a művészeti pályát választja.
Az iskola alapgondolata ma is ugyanaz, mint száz éve: hagyni a gyereket gyereknek lenni, mert a gyerekben alapvetően ott rejtőzik a kíváncsiság.
Emlékszem, Tünde annak idején a "gyanakvásomat" úgy próbálta eloszlatni, hogy elmagyarázta: ahogyan a többi alternatív iskola, úgy a Summerhill sem való minden gyereknek – ugyanis nem minden gyerek tud mit kezdeni azzal a fokú szabadsággal, amit Summerhill-ben a saját bőrükön tapasztalhatnak meg a diákok. Ha pedig a gyerek mégis ráérez, akkor sokszor maguk a szülők nem akarják érteni, hogy Summerhill nem az a megszokott "minden órára beülünk" típusú oktatási intézmény.
Tündéék megértették. Bíztak. És kitartottak.
Kilenc év Summerhill-ben – a gyógypedagógus édesanya szemszögéből
Ezután sokáig nem hallottunk egymás felől, egy időre el is tűntek a baráti-ismerősi radaromról. Egészen mostanáig.
A napokban Tünde egyik posztja szúrt szemet. Ezzel a felütéssel: "Kilenc év Summerhill-ben – mit adott nekem anyaként a demokratikus iskola?". Kilenc év eltelt volna? Kíváncsi voltam, hogyan vált be az iskola nekik. Tünde posztja következik (engedéllyel megosztva).
Tóth Tünde gyógypedagógus, ma vezető AIT/FST-tréner, az AIT/FST Egyesület elnöke
"Kilenc évvel ezelőtt elhagytuk az otthonunkat, a családot, a barátokat, a megszokott életünket – mindent, ami addig biztonságot jelentett számunkra. Nem volt könnyű döntés. Mégis útnak indultunk, egy álom nyomában: hogy a gyerekeink olyan iskolába járhassanak, amely valóban róluk szól: a szabadságukról, a fejlődésükről és az egyéniségükről.
Így kezdődött a történetünk Summerhill-lel, a világ egyik legismertebb demokratikus iskolájával.
Most, kilenc év után, lassan elérkezik a búcsú ideje. Jövőre elbúcsúzunk ettől az iskolától. Már most meghat ez a gondolat – néha elszomorít, máskor viszont egyre inkább izgatottsággal tölt el: milyen lesz a következő fejezet? Mit hoz a jövő?
Ez alatt a kilenc év alatt anyaként és emberként is rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Újra kellett értelmeznem, mit jelent a szabadság, a felelősség, a tanulás és a gyerekekbe vetett bizalom. Egyre világosabban látom: a demokratikus nevelés nem csupán egy alternatíva, hanem az egyik legjobb út, amit gyermekeink számára választhatunk.
A legnagyobb bizonyíték számomra a nagyobbik lányunk. Ma már sikeresen túl van az orvosi egyetem első évén, fogorvos szeretne lenni – mindezt úgy, hogy egy olyan iskolába járt, ahol nem voltak jegyek, bizonyítványok, tesztek vagy kötelező órák. Sokan ma is kételkedve néznek rám, amikor ezt elmesélem. Pedig működik. A lányunk élő példája annak, hogy ha nem nyomást gyakorlunk a gyerekekre, hanem támogatjuk őket, és hagyjuk, hogy a saját tempójukban tanuljanak, akkor sokkal többre képesek, mint azt valaha gondoltuk volna.
Az évek alatt Summerhill-ben megtanulta, hogy a szabadság kéz a kézben jár a felelősséggel. Hogy a szabályokat közösen alkotjuk meg, és együtt viseljük azok következményeit is. Hogy nem a tanár mondja meg, mit kell csinálni, és nem a felnőttek „javítják ki” a gyerekeket, hanem a gyerekek saját maguk tanulják meg vállalni a felelősséget a tetteikért, és ők maguk válnak a változás elindítóivá.
Ez a szemlélet nemcsak a tanuláshoz való viszonyt alakítja, hanem azt is, hogyan tudunk közösségben létezni, együttműködni, még azokkal is, akikkel nem mindig értünk egyet. Megtanít arra, hogy közös pontokat keressünk, amikre építkezni lehet.
Nagyobbik lányunk kitüntetéssel végzett a college-ban, ahol osztályelnökként és diákönkormányzati képviselőként is aktívan részt vett a közösségi életben, és ezt az elkötelezettségét most az egyetemen is továbbviszi. A társai bátorságot láttak benne, hogy kiálljon magáért, kérdezzen, ugyanakkor megvolt benne az a képesség is, hogy figyelmesen meghallgassa a másikat. Ezt az erőt a demokratikus iskolagyűlések formálták benne, ahol a gyerekeknek is van szavuk és valódi beleszólásuk van az iskola működésébe.
Nem tudom, milyen nehéz lesz jövőre elbúcsúzni, amikor a kisebbik lányunk is befejezi a tanulmányait. De egy dolgot már most biztosan tudok: sokkal kevesebb aggodalommal tekintek a gyerekeink jövőjére. Hiszem, hogy olyan alapokat kaptak, amelyekre bátran építkezhetnek. Olyan belső erőt, önbizalmat és felelősségtudatot, amely a legnehezebb helyzetekben is segíti majd őket.
Hálás vagyok azért a döntésért, amit kilenc évvel ezelőtt meghoztunk".
