Múzeum, pedagógia, vagy a kettő egyben?
Miért más a múzeumpedagógia, mint a sima kitöltős, tesztes feladatok vagy az idegenvezetés? Joó Emese a Néprajzi Múzeum egyik oszlopos tagja beavatott minket ebbe a titokba, bár először le kellett szögezni: nem nyúlunk semmihez!
Március végén a Két Egér Könyvesbolt galériája ismét megtelt kíváncsi pegagógusokkal, az OFOE Hajónapló workshop hatodik állomásának apropóján. Az első feladata az volt az egybegyűlteknek, hogy találjanak olyan kifejezéseket, melyek a legjobban illenek a múzeum, mint fogalomra. A kezdeti megszeppent próbálkozások után, azért előjöttek az „unalmas”, „nem szabad”, „kötelező” és hasonló szavak is, melyek alapján elkezdhettünk dolgozni.
A legfontosabb kitétel az, hogy új irányzatok ide vagy oda, a múzeumban nem piszkáljuk-pöcköljük, fogdossuk-emelgetjük, nyomkodjuk vagy bármi más módon érintjük a tárgyakat, csak nézzük! – esetleg szagoljuk, bár ez szintén az új irányzatok sajátja és fizikai kontaktus itt sem valósul meg.
Mi is a cél, amikor egy gyerekcsoport (vagy akár felnőtt) múzeumba megy? Az üzenet. Ámde léteznek jó és rossz kiállítások, úgy, ahogyan jó és kevésbé tehetséges múzeumpedagógusok is. Mindkét előbbi, vagyis a „jók” a kérdésekre, nem pedig a válaszokra fognak nagyobb hangsúlyt fektetni.
A múzeum nyelvét meg kell tanulni. Nem elég elolvasni a feliratokat, sőt sokszor nem is arra van szükség, hanem, hogy a látogatóknak valódi tárgyélménye legyen. Mit jelent ez? Nehéz megmagyarázni, de valami olyasmi, mint amikor felismeri az ember a két-három napja a fülében motoszkáló dallamot, majd a címe is eszébe jut. Felemelő érzés, de nehéz műfaj. Ki kell próbálni és bele lehet jönni.
Miért nem múzeumpedagógia a kézműves foglalkozás és a feladatlap kitöltés? Ha megnézzük, hogy mi is a múzeum lényege – a látás- és gondolatformálás –, mindjárt rájövünk a válaszra. Egy feladatlap a gyerek kezében csupán áthidaló megoldás, arra jó, hogy a nebuló megnézze a pedagógus által fontosnak tartott tárgyakat, sőt akár elemezze is - de javarészt csak figyelemelterelés.
Mivel a célirányos feladatmegoldáson alapul, ezért nem fog magától megszületni a fejekben a kiállítás eredeti mondanivalója, illetve kérdésfelvetése. Emellett a gyermek benne marad az iskolai értékeléscentrikus viselkedéssémában, mely szintén nem segíti elő a művészet lecsapódását a lelkében.
A kézműves foglalkozás szintén tapintáson alapul, mely - mint fentebb már említettük - nem a múzeumi kiállítások sajátja. Jó kiegészítője lehet a múzeumpedagógiának, de csak abban az esetben, ha szorosan kapcsolódik a kiállítás mondanivalójához. Dióhéjban tehát: egy Picasso után ne nemezeljünk!
De akkor mi a múzeumpedagógia? Először is szükség van egy pedagógusra, aki ért a szakmájához, de a gyerekekhez is épp olyan jól, tud improvizálni, helyén kezeli a gyerekcsoporttal érkező kísérő tanárt, akik sokszor célirányosan vagy teljesen céltalanul jönnek, valamint elég intuitív ahhoz, hogy eltérjen a szokásaitól, ha szükséges. Ugyancsak szükség van egy kipróbált módszerre, melyet a pedagógus alkalmaz - vagy épp nem alkalmaz -, és természetesen egy kiállításra, mely elég érdekes - vagy pont kifejezetten érdektelen.
Ezek segítségével és 2-3 tanórányi játéknak álcázott munkával eljuthatunk oda, hogy akár az általános iskolások is elkezdenek kapiskálni valamit egy bonyolult, legalább 20-30 évnyi kutatás által létrejött kiállítás lényegéből.
