Ki dönt az iskolaérettségről?

A közoktatási törvény úgy rendelkezik, hogy a tankötelesség teljesítését – főszabály szerint – meg kell kezdeni szeptemberben, ha a gyerek a hatodik életévét május 31-ig betölti.

Miben dönthet a szülő?

A szülőnek két dologban van önálló döntési jogosultsága: egyrészt kérheti, hogy gyermeke akkor is kezdje el szeptemberben az iskolát, ha a hatodik életévét december 31-ig tölti majd be. Másrészt pedig dönthet a szülő abban is, hogy gyermeke a tankötelezettséget iskolába járással vagy magántanulóként teljesíti-e. Más kérdésekben azonban, és így a tankötelezettség egy évvel későbbi megkezdésében nincs módja a szülőnek önállóan dönteni. Arról, hogy a gyermek elérte-e a tankötelezettség megkezdéséhez szükséges fejlettséget, azaz iskolaérett-e, elsődlegesen az óvoda jogosult véleményt nyilvánítani. Ha ebben az óvónő bizonytalan, akkor kérheti, hogy a nevelési tanácsadó végezzen iskolaérettségi vizsgálatot a gyermeknél. Sajátos nevelési igényű gyermek esetében a szakértői bizottság véleményének beszerzése is szükségessé válik. Ezen vélemény(ek) alapján az iskola igazgatója jogosult dönteni a tankötelezettség kezdetéről.

Kit és mire kötelez a tankötelezettség?

A tankötelezettség elsősorban nem a diák számára jelent kötelezettséget, hiszen kiskorúként őt nem is lehetne számon kérni tetteiért. A tankötelezettség azt jelenti, hogy a szülőknek iskolába kell járatnia a tanköteles gyermekeiket, az államnak pedig biztosítani kell ehhez az iskolákat. Tankötelezettség szinte minden országban létezik, persze kezdete és időtartama más és más. Az is eltérő lehet, hogy az állam milyen módon teljesíti kötelezettségét, vagyis hogyan biztosítja az iskolát a diákok számára. Nálunk az a szabály, hogy a hatévesek ellátásáról a települési önkormányzatok kötelesek gondoskodni. Bár a törvény nem írja elő, hogy ezt a gondoskodást a település köteles saját iskola fenntartásával megvalósítani - és tudjuk, hogy a nagyon kicsi települések ezt nem is tudják megtenni -, a falvak és városok többsége azonban működtet általános iskolá(ka)t. Az iskolák fenntartói abban érdekeltek, hogy az intézmények működtetését minél hatékonyabban tudják megoldani.

Iskolakezdés és finanszírozás

A közoktatás finanszírozási elvei annak az iskolának kedveznek, amelyikben évről évre ugyanannyi, lehetőleg kb. 25 fős csoportokba egyenletesen osztható számú diák jelentkezik. Ha egyik évben 20-25 diákkal kevesebb van, akkor egy osztállyal kevesebb indul, egy tanárt el kell bocsátani. Ha ez a következő évben is így lesz, és az azt követőben is, akkor kihasználatlan lesz az iskolaépület, relatíve sokba kerül fenntartani, és ha a településen van másik iskola is, akkor előbb-utóbb a kettőt össze fogják vonni, hiszen a kevesebb gyerek elfér egy épületben is. Ha pedig több gyermeket íratnak be első osztályba, mint amennyi férőhely van, akkor több osztályt kell indítani, új tanárt kell keresni, és valahol fizikailag is el kell helyezni még egy osztályt. Nyilván nem lehet az iskola épületét évről évre szűkíteni vagy bővíteni 1-2 teremmel, és nem lehet pedagógust alkalmazni, elküldeni majd újra felvenni sem.

Amikor a szülő azt szeretné, hogy épp csak hatéves gyermeke még egy évig maradjon az óvodában, valószínűleg egyáltalán nem gondol arra, hogy szándéka az önkormányzat intézményműködtetésének hatékonyságával is kapcsolatban van. Jó lenne, ha a döntések kizárólag csak a gyermek személyiségéről, fejlődéséről, egyéni szükségleteiről szólhatnának, ez azonban nincs így. Egy-két évtizeddel ezelőtt még automatikus volt, hogy aki hatéves lett, az iskolába ment. A kilencvenes években azonban egyre inkább elterjedt a hétéves kori iskolakezdés, az ún. rugalmas beiskolázás. Ez találkozott a gyerek és a szülők igényei mellett az intézményrendszer érdekeivel. Hiszen a gyermeklétszám csökkenésével ez az új trend elodázta, hogy az óvodák bajba kerüljenek: a gyerekek egy jelentős része még egy évig óvodás maradt, biztosítva a megfelelő létszámot, ami sok esetben megmentette az óvodát az összevonástól, bezárástól, a dolgozók egy részének elbocsátásától. Persze eközben az iskolákban kellett a kieső létszám miatti helyzetet kezelni, ami ideig-óráig, a nagyobb intézményméret miatt, egyszerűbb feladat volt.

Mit tapasztalunk manapság?

Ma újra más a helyzetkép. Egyrészt azért, mert a hetvenes évek közepén született nagy létszámú korosztály gyermekei most kerülnek óvodába, a korábban már jelentősen csökkent férőhelyekre; másrészt pedig olyan intézkedések miatt, amelyek a hátrányos helyzetű gyermekek óvodáztatását már hároméves kortól szorgalmazzák (korábban éppen ezeknek a gyerekeknek egy jelentős része csak ötévesen ment óvodába, amikor már kötelező volt). Ezek a folyamatok oda vezettek, hogy napjainkban óvodai férőhely-hiány tapasztalható az országban nagyon sok helyen. Ilyen körülmények között persze már sem az óvodának, sem az önkormányzatnak nem érdeke, hogy a gyermekeket egy évvel később fogadja az iskola.

Ott, ahol óvodai felvételi kérelmeket kell helyhiány miatt elutasítani, vagy ahol már azoknak a gyerekeknek az elhelyezése is gond, akiket kötelező az óvodába felvenni, két lehetőség marad: vagy új óvodai férőhelyeket kell létesíteni, azaz építeni kell, vagy pedig el kell valahogyan érni, hogy „felül” legalább annyian kilépjenek az óvodából, mint amennyien „alul” belépni jelentkeznek. Ez a helyzet különösen nagy gond a budapesti agglomerációban, és minden olyan településen, ahová a gyermekes családok jellemzően költöznek.

Persze nagyon sok olyan hely is van ma Magyarországon, ahol az óvodáknak másfajta létszámgondjaik vannak, ahonnan elköltöznek a családok, és így az intézmény léte maga is kérdéses. Sok kistelepülés, illetve korábban fiatalok által lakott nagyvárosi lakótelepek óvodáinak fenntartása okoz fejfájást az önkormányzatoknak. Persze ezeknek az épületeknek egy jó része leromlott állapotú, sokszor a szigorú előírásoknak sem felel meg. Összességében azonban mégis úgy tűnik, hogy országos szinten az igényelt kapacitás meglenne, viszont annak a térbeli eloszlása nem fedi le az igények eloszlását.

Látható tehát, hogy a beiskolázási szabályok értelmezését, végrehajtását a gyermek érdeke mellett az intézményi érdek is meghatározza. Ráadásul mindezt a jogszabályi rendelkezés is támogatja, amikor a tankötelezettség későbbi megkezdéséről való döntést nem a szülő, hanem az óvoda-nevelési tanácsadó-igazgató hármas kezében helyezi el.