Különleges helyzetekKölöknet mesék

Különleges gyerek meseíró pályázat - OKLEVELES

Szente Éva: Az én kis hercegem

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ. Olyan volt, amilyennek egy világnak lennie kell: éltek benne emberek és állatok, voltak házak, autók, hidak és vonatok, virágok  nőttek, fák nyúltak az égig, sütött a nap és ragyogott a hold. Ezer és millió dolog élt, létezett  és nyüzsgött ebben a világban – és mind különbözött egymástól. Ha évszázadokig keresnénk, akkor sem találnánk benne két egyformát. És ez a világ pont ettől volt gyönyörű.

És egyszer volt, hol nem volt, élt ebben a világban egy kisfiú. Úgy hívták, hogy Toti. Aki találkozott vele, rögtön látta, hogy Toti nem olyan, mint a többi kisfiú. Persze, a kisfiúk se lehetnek egyformák, hiszen ebben a világban minden és mindenki különbözött egymástól – de akik Totira néztek, úgy gondolták, hogy ő még a különbözőtől is különbözik.

Toti ezt nem tudta, vagy ha tudta is, nem foglalkozott vele, hiszen rengeteg dolga volt a nagyvilágban. Meg akart ismerni mindent és mindenkit, fel akarta fedezni az eget és a földet, el akart jutni a világ végéig, hogy lássa, érezze, megtapintsa, milyen zöld a fű, milyen édes a méz, milyen gyors a szél és milyen ragyogóak a csillagok.

- Gyere, táncolj velünk! – kérték a virágok, és Toti táncolni kezdett. Érezte, hogy ő is hajladozik, mint a margaréták szára, olyan kecsesen tartja a fejét, mint a rózsák a bimmóikat, és kezei oly könnyedén mozognak, mint a gyöngyvirág fürtjei. De a virágok kinevették:

- Nézzétek! Milyen mulatságos ez a kisfiú! Hogy dülöngél jobbra-balra, milyen furcsán tartja a fejét és milyen mókásan csapkod a kezeivel! Hogyan is hasonlítana ez a mi gyönyörű táncunkhoz!

Toti csak állt, és nézte a virágokat. Nem értette, miért nevetik ki, vagy ha értette is, nem foglalkozott vele, hiszen ő nagyon élvezte a csodálatos táncot a színpompás virágokkal. Egyszer csak megszólította valaki:

- Tetszett a táncod, kisfiú. Itt vagyok lent a földön, idenézz! Én vagyok a kő. Milyen jó is lenne hajladozni, pörögni-forogni, ha tehetném, egész nap csak táncolnék – de nem tehetem, hiszen csak egy mozdulatlan kő vagyok. Milyen boldog lehetsz, hogy táncolhatsz, kisfiú…

És Toti valóban boldog volt.

Arra szálltak a madarak, körberöpködték, és vígan csiviteltek:- Énekelj velünk! – és Toti énekelni kezdett. Érezte, hogy a hangja édesen csilingel, mint a pacsirtáé, lágyan búg, mint a vadgalambé, és messzire zeng, mint kakukké. De a madarak kinevették:

- Jaj, milyen csúnya hangja van ennek a kisfiúnak! Milyen rekedt és milyen hangos! Hogyan is hasonlítana ez a mi gyönyörű énekünkhöz!

Toti csak állt, és nézte a madarakat. Nem értette, miért nevetik ki, vagy ha értette is, nem foglalkozott vele, hiszen ő nagyon élvezte az éneket a daloló madarakkal. A napfény lágyan körbeölelte Totit, és ezt gondolta:

- Tetszett az éneked, kisfiú. Ugye érzed, hogy itt vagyok körülötted? Én vagyok a fény. Milyen jó lenne, ha én is énekelhetnék, és eldalolhatnám a világnak örömömet-bánatomat – de nem tehetem, hiszen nekem nincsen hangom, néma vagyok. Milyen boldog lehetsz, hogy énekelhetsz, kisfiú… Bárcsak értenél engem…

Toti értette a fényt, és valóban boldog volt.

Arra jöttek az emberek, körbeállták és kérdezgették:

- Ki vagy te? Honnan jöttél? Mesélj magadról! – és Toti mesélni kezdett. Érezte, hogy csak úgy ömlenek belőle a szavak. Mesélt a világról, az életről, a virágokról, a madarakról. Az emberek pedig csak álltak körülötte és egyre dühösebben kiabáltak:

- Mit mondasz? Nem értjük! Milyen hangok ezek? Hiszen ez a kisfiú nem is beszél! Nem értjük, amit mondasz! Erre nekünk nincs időnk! – és futottak tovább a dolguk után.Toti csak állt, és nézte a nyüzsgő embereket. Nem értette, miért kiabáltak, vagy ha értette is, nem foglalkozott vele, hiszen annyi mindent szeretett volna még elmondani. De az emberek otthagyták.

Csak egyvalaki maradt – egy lány. Szép volt és fiatal, de nagyon fáradt és szomorú – ő most nem akart továbbmenni. 

- Tetszett a meséd, kisfiú. Szívesen hallgatnám még. Látod, én szomorú vagyok – mesélj nekem! Milyen boldog lehetsz, hogy ilyen szépnek látod a világot…

És Toti valóban boldog volt. Aztán újra mesélni kezdett. A lány először csak figyelt, aztán mosolygott és kacagni kezdett. Toti pedig csak mesélt és mesélt, aztán együtt táncoltak és hajladoztak, mint a virágok, együtt daloltak és énekeltek, mint a madarak. A lány arcáról eltűnt a szomorúság, de mégis könnyek csillogtak a szemében. Felnéztek az égre, és a lány így szólt:

- Nézd, Toti! Az ott a szivárvány! Ugye, milyen gyönyörű? Nekem mindig te jutsz majd róla eszembe. Most vissza kell mennem az emberek közé. Ne felejts el…

Toti csak állt, és nézte a lányt. Nem értette, miért megy el, vagy ha értette is, nem foglalkozott vele, mert rengeteg dolga volt még a nagyvilágban. Meg akart ismerni mindent és mindenkit, fel akarta fedezni az eget és a földet, el akart jutni a világ végéig, hogy lássa, érezze, megtapintsa, milyen zöld a fű, milyen édes a méz, milyen gyors a szél és milyen ragyogóak a csillagok. És újra találkozott a virágokkal, a madarakkal, az emberekkel, és újra táncolt, énekelt és mesélt.

És újra kinevették vagy kiabáltak rá, de ő nem értette, vagy ha értette is, nem foglalkozott vele… Talán elfelejtette a lányt, talán nem… Ki tudja…De lehet felhős az égbolt, vagy szikrázhat a fény, lehet éjszaka vagy nappal – amikor Toti felnéz az égre, kinyújtja a karjait, és érzi, ahogy az arcára cseppekben hull a szivárvány. 

Szente Éva

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X
Kismackó: A sztárcsatár + Rúgd be, Pepe! - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - TeakiadóKamaszmentő - TeakiadóNem születtél anyának! - Teakiadó
Kismackó: A sztárcsatár + Rúgd be, Pepe! - Teakiadó