Vatai Éva: Mese a szomorú kislányról

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy nagy-nagy ország, s abban a nagy országban egy dúsgazdag királykisasszony. Olyan, de olyan gazdag volt, hogy hét országból csodájára jártak a kincseinek: volt neki hat fénylő vízcseppje, két tenger csiszolta kavicsa és egy cserépbe ültetett sárgarépája. Mindene megvolt, így hát boldogan éldegélt ötszögletű napfényes szobájában.

Hajnalban, amikor a nap első sugarai megcsillantak a répa cserepén, vidáman ugrott ki királyi ágyából, bedugta lábacskáit icinyke-picinyke bíborszínű királyi papucsába és kipp-kopp oda topogott a vízcsaphoz, ami természetesen aranyból volt, hogy szebben csilloghasson. Friss vízpermettel ébresztette vízcseppjeit, akik miután felnyitották picinyke tengerkék szemüket, vidám ugrabugrálásba fogtak: plityiplotty-plityiplotty.

A második királylányi cirógatás a kavicsoknak szólt: bársonyos kis ujjaival végigsimítgatta gömbölyű hátukat, s három hangot dúdolt nekik ébresztőül. A kavicsok lassan ébredezni kezdtek, s elkezdték szokásos reggeli csevegésüket: csirr-csörr-csilimp-pling-csingi-tingi-pluff.

A királylány ekkor elővette gyémántkarú locsolóját, vizet töltött bele, s meglátogatta cserépbe ültetett répácskáját. Gondosan elrendezte leveleit, s nyakon öntötte friss vízzel. Brrr-brrr-pfff – prüszkölt és szuszogott a répa, de láthatóan jól esett neki a gondoskodás. Örült annak is, amikor leült vele szemben a királylány, s fejét oldalt biccentve elgyönyörködött benne.

Aztán eszébe jutott, mi mindent kell még csinálnia, s indult dolgára. Porszemek táncát figyelte a könyvespolcán, fénysugarakét a poharak közt, majd óraketyegést és szívdobogást számolgatott.
Így teltek napjai, vidáman és nyugodtan, mígnem egy napon fura dolog történt. Reggel éppen az ablak előtt állt, s végeláthatatlan birodalmát csodálta, amikor észrevette, hogy nyugat felől nagy fekete felleg közeledik. Komor és fenyegető jelenség volt.

Lassan beúszott a nyitott ablakon, s ekkor vette észre a királylány, hogy még hatalmas bajsza is van. A felleg kissé összébb húzódott, hogy megférjen a szobában, s rekedtes hangján így szólt: „Te még nem ismersz engem, királylány. Én vagyok a Feneketlen Szomorúság, az ember legnagyobb ellensége. Hatalmam azért olyan nagy, mert mindig azt lepem meg, aki nem számít rám, s mindig akkor bukkanok fel, amikor a legkevésbé várnak.”

A királylány nem nagyon értette ezt a vészjósló beszédet, így hát illedelmesen hellyel kínálta a nagybajuszút. Frittyentett tejet és mazsolás hőzömbőzömöt tett elé, s kíváncsian leült vele szemben. Megköszörülte a torkát, hogy valami kedveset mondjon a mogorva fellegnek, de hiába nyitogatta a száját, bizony azon egy hang sem jött ki. Elnehezedtek a tagjai is, s lassan eltűnt a szeméből a fény. Lebiggyent a szája, rózsás arca hamuszínűvé változott, s csak ült ott, ült, mozdulni sem bírt. A Feneketlen Szomorúság pedig lassan felemelkedett a székéről, beköltözött a falakba és a bútorokba.

A királylány csak ült ott némán és kedvetlenül. Hiába lejtettek táncot a fényben a porszemek, neki most minden mindegy volt. Órák teltek el így, amikor is belépett a fehér szakállú Mindentudó Amplitúdó kíséretében királyi atyja, Csupaháj:

- Szedtevette teremtette! Hát mi történt itt, Málnaszem királykisasszony? Haja fénytelen, arca sápadt, s úgy ül itt egy sarokra meredve, mintha nem is hallaná, hogy a nap régóta ott tapsikol az ég hasán! Miért nem hallatszik át hétszárnyú ajtómon csengő-bongó éneke? Tán nem is kegyeskedik ma felvidítani öreg királyi atyját?

A királylány apjára emelte fájdalmas tekintetét, s válaszra nyitotta a száját, de szavak helyett gurgulázó zokogás tört elő torkából.

Jaj, lett is ijedt futkosás a birodalomban! Az izgatott Királyi Tudós Társaság titkos konferenciát hívott össze, és száz javasasszony gyűjtötte a mezőkön a kutyabengekérget. Húsz gömbölyű szakácsnő főzte dalolva a királylány kedvenc ételét, az omlós mákos majszolnit, s bohócok serege ácsorgott a palota előtt bevetésre várva. Heteken keresztül azon fáradozott a birodalom apraja-nagyja, hogy felvidítsa a királylányt.

Mindhiába.

A napok jöttek-mentek, s a lány arcán egy halványka mosoly sem suhant át. Már mindenki lemondott arról, hogy még valaha is felvidul, mikor a birodalom legtudósabb embere, a hosszú fehér szakállú Mindentudó Amplitúdó egy átgondolkodott éjszaka után a homlokára csapott, és így kiáltott:

- Egy életem, egy halálom, én már tudom, hogy gyógyulhat ki a királykisasszonyt titokzatos nyavalyájából!
Ezzel beszaladt hat bagoly őrizte kamrájába, s feltörte a hét pecsétet azon a megsárgult pergamenen, melyet a pontosan száz éves korában jobb létre szenderült tudós elődje hagyott rá szigorú szakmai titoktartásra kötelezvén őt. Izgatott motyogással olvasta a varázsigét, aztán mindentudása teljes méltóságával bevonult a királykisasszony ötszögletű lakosztályába.

Csaknem fölényes mozdulattal lökött félre vagy féltucatnyi komor tekintetű orvost, akik mindenféle csipp-csöppekkel szándékoztak szerencsét próbálni. Megállt a párnái közt egykedvűen merengő királylánnyal szemben, megköszörülte a torkát, s így szólt:

- Tudós professzorom, az e világból már régen kiérdemesült Pidagoandroasz felbecsülhetetlen értékű titkot hagyott rám, melynek segítségével remény csillant fel a gyógyulásra.

Itt egy kis szünetet tartott, s a hatást lesve köhintett egyet, de mivel csak a gondok ellenére is pirospozsgás Csupaháj király tapsikolt izgalmában, az ötlet nagyságához méltatlan visszafogottsággal mondta ki a varázsigét: Resurrectio in laborem!

És hogy a kevésbé tanultak is megértsék, miről van szó, rögvest papírt és pennát hozatott. Leült a királylány ágyára, s türelmesen elkezdte őt tanítgatni az ó-nudli rovásírás rejtelmeire, a lokomotívok működésének pirotechnikai alapismereteire és a diktionológiai al-sorszámozás szisztematikus dekódolására.

Néha-néha magyarázástól felhevült arccal a tanítványra sandított, lesvén, milyen hatást ér el, de egy idő után csalódottan kellett megállapítania, hogy az azelőtt minden tudományt mohón habzsoló királylány most csak egykedvűen néz maga elé, néha udvariasságból elfojt egy-egy ásítást, s végül semmivel sem törődve elszenderedik. A bölcs tudós szomorúan végigsimított fehér szakállán, tehetetlenül széttárta karját, s intett Csupaháj királynak, hogy jobb lesz, ha most magára hagyják az alvó beteget.

A királylány alvás közben furcsa álmot látott: puha dunnái közt szendergett az ötszögletű szobában, amikor a nap első sugarai arcon csókolták. Felnyitotta a szemét, megszámolta az öt sarkot, sietve bedugta a lábát icipici bíborszínű papucsába, és kipp-kopp, odatopogott a vízcsaphoz. Friss vízpermettel akarta ébreszteni a vízcseppjeit, de sehol nem találta őket. Szokott helyükön csak hat száraz folt éktelenkedett.

Ijedten ugrott tenger csiszolta kavicsaihoz, de helyükön csak hat kupac szürke por volt. Hosszú idő óta nem simogatta őket senki, fogták hát magukat, s bánatukban elporladtak. Reményvesztetten felkapta gyémántkarú locsolóját, s elindult megnézni, megvan-e még cserépbe ültetett répája. A répa ott ült szokott helyén, a cserépben, s – bár levelei kissé kókadtnak tűntek – zavart mosollyal pislogott kifelé.

A királylány csodálkozva nézte:
- De hát régóta nem is gondozlak!
- Tudom.
- Inni sem adtam neked!
- Tudom.
- Már egy ideje nem is gyönyörködöm a leveleidben!
- Tudom.
- Akkor hát miért maradtál velem?
- Hát csak azért. - kuncogott szégyellősen a répa, s lehunyt szemmel prüszkölt a gyökerére csorgó friss víztől.

Ekkor a királylány felébredt. A szobában virrasztó udvari alkalmazottak meglepett kiáltásával mit sem törődve kiugrott az ágyból, kapkodva bedugta lábát icipici bíborszínű papucsába, s rohant a vízcseppjeihez. Megvolt mind a hat, s vidáman fickándoztak: plityiplotty-plityiplotty.
Odaszaladt a kavicsaihoz. Megvolt mind a kettő, s teljes hangerővel cseverésztek: csirr-csörr-csilimp-pling-csingi-tingi-pluff.

Egy ideig vidáman hallgatta, aztán eszébe jutott cserépbe ültetett répája: ott irult-virult az ablakban, levelei üde zölden pompáztak a napon. Odaszaladt, megérintette, még a szíve is felmelegedett tőle.
Együtt nevettek, amikor a Feneketlen Szomorúság – husssss! – dúlva-fúlva kiröppent az ablakon.

Szerencsére azóta sem látták viszont a birodalomban, még csak a határáig sem merészkedett el.

Csupaháj király pedig megalapította a Sárgarépa Rendet, s azzal tüntet ki minden bohócot, aki csak egy icipici kis nevetést kicsikar belőle. Mivel ingerküszöbe igen alacsony, már sok ezer Sárgarépa Renddel kitüntetett művész rohangál a birodalomban.

Mindentudó Amplitúdó visszavonultan él, s egyre több időt tölt kutatásokkal. Jelenleg épp a boldogság titkát keresi, már két betűt meg is talált belőle…

…. Egyébként meg mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.

Vatai Éva