Így látom én
Mit keres a Mikulás az iskolában?
A szülők és a tanárok egyaránt azt gondolhatják, hogy az iskolai Mikulással örömet és megelégedést keltenek a diákokban. Mikor bejön az osztályterembe a piros puttonyos, kicsit molett testalkatú, őszszakállú öregúr, minden kis nebuló elméjén ugyanannak a gondolatnak kellene átsuhanni: Hurrá, ajándékosztás!
De hadd mondjam el, hogy zajlik egy ilyen ajándékosztás a XXI.században. Mikor a fent említett Mikulás belép a tanterembe, röhögőgörcs tör ki, az ócska jelmez, és a maskara mögött felismert informatika tanár láttán. Többen szánakozó arckifejezéssel bámulnak a „szán” elé kötött, piros, orra biggyeszthető gombóccal ellátott diáktársaik felé.
A beöltözött informatika tanár leül, majd belekezd a szokásos, minden esztendőben elhangzó monológjába, melyben elmondja, mennyire örül, hogy ebben az évben is ilyen szorgalmasak és jó magaviseletűek voltak a negyedikesek. A beszéd végén megkéri az osztályt, hogy énekeljen neki valami szépet, mert hosszú volt az útja az Északi-sarktól egészen idáig.
A gyerekek valami felismerhetetlen dallammal énekelni kezdik a Száncsengő című dalt. A „Mikulás” mosolyogva bólogat, bár a szemében látszik, hogy már megbánta a kérését. Mikor vége szakad a nem túl lelkes dalolásnak, a tanár úr megköszöni a mű előadását, és elkezdi egyesével kiszedegetni zsákjából a diákoknak szánt ajándékokat, amiket "ismeretlenek" az osztálynak szánt zsákban helyeztek el.
Mikor az első ajándék címzettjének nevét olvassa fel, még senki nem sejti, hogy a következő néhány csomagot is ugyanaz a személy kapja majd. A többi gyerek irigykedő pillantásokkal kíséri az osztály eminensét, aki már az ötödik ajándékot kapja (a mamájától, valamint az őt kedvelő tanároktól). Persze a többiek tudják, hogy ők is megkapják az iskolától a szokásos kis piros zacskót, melyben valószínűleg egy darab földimogyoró, egy csomag keksz és egy doboz 12%-os narancslé lesz.
Mire a beöltözött tanár és segédei kiosztottak minden ajándékot, a szerencsés diák már javában lakmározik, és félve tekint körbe, nehogy valaki megkísérelje zsákmánya ellopását. De csak szomorú gyerekek hadát látja körös-körül az osztályban. Vannak, akik a mogyorót nézegetik, könyökükön támaszkodva, vannak, akik inkább ki se bontják a csomagjukat, hiszen úgyis tudják, mi van benne, és inkább odaajándékozzák valaki másnak, aki aztán vagy továbbadja, vagy a szemetesbe hajítja.
Az osztályfőnök pedig mintha tudomást se venne a többiekről, mosolyogva fürkészi a kis kedvenc megelégedett arcát, aki idén is, mint mindig, jót eszeget a zacskók tartalmából, miközben fürdik a dicsőségben. Így a tanárok nem azt érték el, amit akartak, hanem pont az ellenkezőjét. Hisz a gyerekek, ahelyett, hogy boldogan futkároznának és mutogatnák egymásnak az ajándékaikat, inkább szomorkodva ülnek padjukban, és megvetően bámulnak a kislányra, amiért az nem osztja meg velük a finomságokat.
Később, mikor már kicsöngettek, és az osztály az ebédlő felé csörtet, néhányan észreveszik a félig informatika tanár, félig Mikulás jelenséget, akinek még piros ruhája és kucsmája van, de arcát már nem borítja sűrű, fehér szakáll, és feje tetején sincs ott a bojtos sapka. Rohan az épület másik oldala felé, hogy becsöngetéskor azonnal mehessen a következő osztályterembe, ahol egy igen kellemetlen negyvenöt percet tölt majd el, és mikor kijön, egy csapat, a sírás küszöbén álló gyereket hagy majd a háta mögött.
Kérdem én, mire jó ez? Miért kell beöltöztetni egy szerencsétlen tanárt, akinek ez a háta közepére se hiányzik? Én megtapasztaltam, hogy a gyerekeknek ez az egész több szenvedést okoz, mint örömet. Érdemes őrizgetni ezt a hagyományt egy olyan világban, ahol egy gyerek már 4 éves korában tudja, hogy a Mikulás nem létezik? És egyáltalán: mit keres a Mikulás az iskolában?
