Oviblog

Kapaszkodó azoknak a szülőknek, akik szeretnének jól kommunikálni gyermekükkel a háborúról

Az elmúlt napok eseményei kapcsán számtalan beszélgetés, írás született már arról, hogy miként segíthetünk magunknak, a közvetlen környezetünknek és a gyermekeinknek a háborús események feldolgozásában. A Babanet különféle csatornáin keresztül mi is igyekeztünk felmérni, mennyire foglalkoztatja olvasóinkat a jelenlegi helyzet: sokan jelezték felénk, hogy szeretnék, ha ezekben a bizonytalan időkben az oldalon és a hozzátartozó közösségi média platformokon továbbra is a megszokott, hétköznapi témákról olvashatnának, ezt pedig mi, a szerkesztőség tagjai figyelembe vesszük és továbbra is azon dolgozunk, hogy segítséggel, információval, érdekes tartalmakkal szolgáljunk követőink számára. Azonban úgy érezzük, hogy azzal, ha egyáltalán nem foglalkoznánk a háború gyermekeket érintő aspektusával, sok szülőtől vennénk el kapaszkodót, amely akár hasznos, mindennapokban alkalmazható segédletet jelenthetne számukra arra nézve, hogy miként kommunikáljanak akár már az óvodáskorú gyermekeikkel is a háborúról.


A cikk megírásában ezúttal is segítségünkre volt Haraszti Tamás tanácsadó szakpszichológus, pár- és családterapeuta, óvodapszichológus.

OVIBLOG: - Jó esetben a gyerekünk az otthoni biztonságos környezetében valahogyan megpróbálja a tudtunkra adni, ha valami rossz dologról hallott az oviban, vagy a kis barátaitól. Hogyan nyugtassuk meg, mit mondjunk neki? Egyáltalán miként magyarázzuk el neki, mi is az a háború, úgy, hogy közben éreztetjük vele, hogy biztonságban van?

H.T: - Szerintem az első pont nem is feltétlen az oviban kezdődik. A gyerekek nagyon odafigyelnek a környezetük jelzéseire, állapotára, ezért azt biztosan megérzik valamilyen mértékben az utóbbi időszakban, hogy valami nincs rendben, növekszik a környezetük feszültsége. Ez alapvetően nem azt jelenti, hogy őket ez kizökkenti a hétköznapokból, de szinte biztos, hogy érzékelik. Emellé valóban beszüremkedhetnek különböző helyekről mondatok. Akár úgy, hogy konkrétan neki mesél mondjuk egy másik gyerek - csoporttárs, nagyobb testvér -, akár úgy, hogy foszlányokat kap el egy beszélgetésből - legyen az rádió- vagy tévéműsor, vagy a felnőttek beszélgetése. Nagyon nehéz pontosan válaszolni általánosságban a témában, mivel nagyban függ a gyerek életkorától, a család érintettségétől, földrajzi elhelyezkedéséről stb., hogy egy adott helyzetben épp mit érdemes válaszolni. Pár szempontot mégis itt igyekszem összefoglalni:

Ha a gyermek behoz valamilyen témát, kérdez a háborúról, először érdemes visszakérdezni, naiv kíváncsisággal körbejárni, hogy ő mit tud, és mi a szándéka a kérdéssel (például fél valamitől vagy tisztázni szeretne egy nem értett kifejezést). Ha megtudjuk, hogy pontosan mi a kérdése, akkor tudunk célzottan erre válaszolni. Ez lesz a kulcsa annak, hogy az ő életkori szintjén és befogadóképességének megfelelően tudjunk válaszolni.

Csak olyat mondjunk, ami igaz, de ne árasszuk el információval a gyerekeket. Tehát hazudni, tabusítani nem érdemes, mert ezzel csak összezavarjuk a gyereket. Ha mi azt mondjuk, hogy nincsen semmi, de ő érzi, hogy valami gond van, akkor előfordulhat, hogy valami rosszabbra gondol, vagy elbizonytalanodhat saját érzéseinek helytállóságában.

Érdemes tehát egyszerű szavakkal elmondani, hogy mi a helyzet, ha erre a gyerekek rákérdeznek.

Emellett fontos, hogy ha valamire nem tudunk azonnal válaszolni (akár azért, mert mi magunk sem tudjuk, akár azért, mert érzékenyen érint a téma), ér azt válaszolni, hogy "nem tudom" vagy hogy "erre nem tudok azonnal válaszolni, de átgondolom, és később elmondom, mire jutottam". Ebből a gyerek is érezheti, hogy a kérdése fontos, nincs szőnyeg alá söpörve, és hogy egy érvényes gondolat, hogy most nem tudunk mindent.

Ha minket szülőként megvisel a helyzet, vagy feszültté válunk, érdemes lehet arról tájékoztatni a gyereket, hogy feszültek vagyunk, de ez nem róla szól (az óvodás korosztály hajlamos magára venni a szülők érzéseit). Például "most valami olyat olvastam, ami elszomorított, de nem rád vagyok mérges".

Amennyire lehet, érdemes a konkrét hírfogyasztástól távoltartani a gyerekeket (ne együtt nézzünk híradót), mert itt olyan információkkal is találkozhat, ami számára túl sok, nehezen feldolgozható, illetve a vizuálisan kapott információkat nem tudja szűrni (ha hall a történetről, saját fantáziája meg tudja védeni sok esetben, hasonlóan a mesékhez).

Az óvodás korosztálynak általánosságban kevesebb információ is elegendő, hogy tovább tudjanak haladni a napi rutinjukkal.

A gyermek a biztonságát - többek között - a velünk való kapcsolatból nyeri. Ha azt tapasztalja, hogy megoszthatja velünk gondolatait, érzéseit, és ezeknek van helye, illetve mi érdemben reagálunk rá, nem bagatellizálunk, nem kisebbítjük, akkor ez alapvetően biztonságot ad. Ugyanakkor fontos, hogy egy krízishelyzetben abszolút jogos érzés a félelem, a harag, a szomorúság is. Érdemes hát megnyugtatnunk a gyereket, amennyire ez reálisan lehetséges, de nem lehet az a cél, hogy neki feladata legyen túlzottan boldognak lenni egy olyan környezetben, ami most éppen nyugtalanító.

A gyerekeknek nagy biztonságot adnak a rutinjaik, érdemes odafigyelni rá, hogy ezek megtartottak legyenek. Nekünk is segíthet szülőként, ha akár a hírek olvasását, a helyzetről való gondolkodást is beillesztjük valahova a napi rutinunkba.

OVIBLOG: - Érdemes-e esetleg az óvodában rákérdezni, hogy beszélnek-e erről a gyerekeknek? Hallottál már olyan esetről, hogy az oviban kaptak magyarázatot a gyerekek?

H.T: - Szerintem mindig érdemes az óvónőkkel kapcsolatban lenni a gyereket érintő fontos ügyekben, de nem feltétlenül szükséges erről külön egyeztetni. Természetesen, ha számunkra valamiért különös aktualitása van a kérdésnek, akkor rákérdezhetünk, de ezt is érdemes nem a gyerekek feje fölött tenni.

Szerintem egyébként nem szükséges az óvodában ezt csoportfoglalkozás szinten tematizálni, hanem a fent leírtak a fontosak: ha a gyerekek behozzák ezt a témát, arra érdemes legjobb tudásunk szerint reagálni - általában ezt így szokták tenni az óvodapedagógusok.

Amennyiben nekünk van szükségünk tanácsra, hogy hogyan érdemes konkrétan a saját gyerekünkkel beszélni erről, akkor is érdemes lehet az óvodapedagógushoz vagy az óvodapszichológushoz fordulni, és átbeszélni ezeket.

OVIBLOG: - Azt mondják, a gyerekek általában "kijátsszák" magukból az őket foglalkoztató dolgokat. Elképzelhető, hogy ha az ovisunk például többet játszik katonásat, lövöldözőset, vagy hasonlót, akkor hallott valamit az óvodában a többi gyerektől? Le kell-e állítani az ilyen szerepjátékot, vagy hagyni kell, hogy eljátssza és inkább be kell vonni egy beszélgetésbe?

H.T: - Megjelenhet a gyerekek játékában a feszültség, de ez nem feltétlen jelenti azt, hogy katonásat fog játszani. Érdemes ezekben a helyzetekben jelen lenni, és lekövetni a gyerek játékát. Sokszor ilyenkor ők szeretnének irányító szerepben lenni, vagy erősnek, nagynak tűnni a játékukban, ahol minket megmenthetnek, vagy éppen fordítva, játékos helyzetben fokozott gyámolításra lehet szükségük. Ezek a játékok tehát jó lehetőségek arra, hogy indirekt módon megadjuk nekik ezeket az érzéseket.

Tehát nem csak hogy engedni érdemes, hogy ezeket a játékokat játssza a gyerek, de érdemes jelen lenni, beszállni, ha ezt a gyerekünk igényli.

OVIBLOG: - Mivel segíthetjük még őket szülőként az információk feldolgozásában?

H.T: - Sokat segíthetnek ezekben a helyzetekben különböző mesék. Nem feltétlen háborús mesékre gondolok, hanem olyanokat, ahol a főhősnek lehet szerencséje, ahol a kisebb győz a nagyobb felett, ahol sok nehézséget átélve lehet győzedelmeskedni, vagy akár olyat, ahol a megvédik a főhőst; tehát mindenféle olyan mesét, ami segít abban, hogy a gyerek biztonságérzete, belső kompetenciaérzete, reményérzete erősödjön.

Amit még adhatunk, hogy olyan meséket olvasunk vagy közös tevékenységeket folytatunk, amik lehetőséget adnak az önfeledt nevetésre, bolondozásra. A nevetés nemcsak a gyerekeknek segít, hanem nekünk is, és az ilyen tevékenységek kifejezetten jóminőségű együtt töltött időnek számítanak. Figyeljük meg, hogy mi nevetteti meg legjobban a gyerekünket, és ismételjük addig, ameddig ez jólesik neki!

OVIBLOG: - Azt hiszem teljesen normális érzés, hogy felnőttként, szülőként nap mint nap nyomaszt minket a jelenlegi helyzet, és abban is biztos vagyok, hogy nem tudjuk és nem is akarjuk 100%-ban elfedni az aggodalmunkat, érzéseinket a gyerekek elől. Mit tehetünk mégis, mire kell törekedjünk, hogy ne ijesszük meg a kicsiket, hiszen azt látniuk, hogy anya/apa is fél, biztosan nem növeli a biztonságérzetüket.

H.T: - Ahogy azt az előző kérdésnél is mondtam, teljesen természetes, ha a szülőket nyomasztja a helyzet. Az is az lehet, hogy egy gyereket nyomaszt. Teljesen természetes azonban, ha egy gyerek egy felnőttet szomorúnak, feszültnek lát. Van ilyen az életben. Ez segíthet is a gyerekeknek abban, hogy ők is kifejezhessék hasonló érzéseiket, illetve jó mintát is adhat arra, hogy mit lehet kezdeni ezekkel az érzésekkel. Ha ilyen helyzetben tudunk ezekről beszélni, kapcsolatban maradni vagy kapcsolatot keresni, az egy kifejezetten jó tanulsága is lehet egy ilyen történésnek.

OVIBLOG: - Bízom benne, hogy nem lesz szükségünk ilyen forgatókönyvre, de talán nem én vagyok az egyedüli szülő, akinek ez a kérdés megfordul a fejében: ha arra kerülne sor, hogy menekülnünk kell a gyermekünkkel, mit és hogyan lehet nekik elmondani? (pl. Mit fogunk most csinálni, miért kell elmennünk otthonról, máshol aludnunk, mi fog történni.)

H.T: - Erre nehéz válaszolni, mert ez egy olyan helyzet, aminek nincs "jó" megoldása. Érdemes lehet itt is egyszerűen fogalmazni, „kihangosítani” minden olyan elemet, amit előre látunk (mit vihet magával, mit nem, mivel fogunk utazni, merre megyünk), és itt is vállalható, ha valamit nem tudunk még pontosan. Akár általánosságban is elmondható, hogy most sok a bizonytalanság, de azért megyünk, hogy megvédjünk téged, hogy megvédjük magunkat, és biztonságban legyünk. Azt itt is fontosnak tartom, hogy aki olyan helyzetben van, hogy menekülnie kell, ott nem lehet az a fő cél, hogy a gyermeke megnyugodjon: hiszen teljesen érthető, hogy egy ilyen helyzet felzaklat, kibillent az egyensúlyunkból. A biztonság egy szeletét itt a kapcsolat adja, ez lesz a kapaszkodó a gyermek számára. De természetesen itt sem mindegy, hogy mondjuk elővigyázatosságból menekül-e valaki (az ország túlvégében folyó harcok okán) vagy konkrét tűzharcok elől menekülnek.

Reméljük, minél kevesebb embernek lesz szüksége ilyen tanácsokra!

Minden bizonnyal sokakban felmerül az a kérdés is, hogy szülőként hogyan tudunk ebben az érzelmileg felfokozott helyzetben akár hosszútávon is helytállni ahhoz, hogy biztonságos hátteret nyújtunk a gyermekeinknek. Ennek megválaszolásában most Haraszti-Tatár Kata tanácsadó szakpszichológus, óvodapszichológus van segítségünkre:

OVIBLOG: - Ahogy Tamás is elmondta, teljesen rendben van, ha a szülőket is nyomasztja a háború ténye. Számos helyen olvastam, hallottam, hogy sokan már azért is rosszul érzik magukat, mert amíg ennyi szörnyűség történik a szomszédban, ők ugyanúgy élhetik a megszokott életüket. Egyszerre keveredik a szülőkben a tehetetlenség, a félelem és a bizonytalanság érzése – hogy csak néhány gyakori érzést említsek. Hogyan álljunk hozzá önmagunkhoz a jelen helyzetben?

H-T.K: - Egy ilyen krízishelyzet önmagában is megterhelő a felnőttek számára is, és pluszban nehéz lehet magunkra venni a gyermekek szorongását, érzéseit, válaszolni a kérdéseikre. Teljesen rendben van, bármit is érzünk a helyzet kapcsán! Emiatt most különösen fontos lehet, hogy a szülőknek is legyen támaszuk, hogy megfogalmazhassák az aggodalmaikat, félelmeiket, hiszen ez egy olyan egzisztenciális fenyegetettség, amivel eddig nem kellett szembenéznünk sosem, és talán mind azt hittük, hogy ez elő sem fordulhat már manapság.

OVIBLOG: - Mit javasolsz, hogyan könnyítsünk a lelkünkön szülőként?

H-T.K: - Ahhoz, hogy szülőként biztonságos hátországként szolgálhassunk a gyermekeink számára, nekünk is szükségünk lehet a biztonságos kapcsolatainkra. Jó, ha tudunk erre találni időt, mikor a gyermek nincs a közelünkben: találkozzunk, vagy beszéljünk telefonon, de akár egy közös krízis-csetelés is segíthet kiadni magunkból a feszültségeket. Keressük a kapcsolódást, merjük megfogalmazni az érzéseinket, és hallgassuk meg a másikat mi is! A közösség megtartó ereje még inkább felértékelődik egy ilyen kiélezett helyzetben.

Haraszti-Tatár Kata

Haraszti-Tatár Kata: tanácsadó szakpszichológus, képzésben lévő pár- és családterapeuta, 8 éve óvodapszichológus, három gyermek édesanyja. Haraszti-Tatár Kata | Empatika

 

 

 

 

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X Karácsonyi könyvvásár