Szülő- és gyereknevelés

A tanárok többet érdemelnének…

Most tudjuk igazán értékelni a tanárok munkáját, hogy nekünk, szülőknek kellett átvennünk napi feladataikat…

Négygyermekes édesanya vagyok, akinek állami és magániskolába is járnak a srácai. Illetve, ez jelen esetben nem teljesen helytálló, amióta ugyanis a koronavírus járvány miatt bezártak az iskolák – amit az otthoni menedékbe húzódás követett – anyuka-tanárrá avanzsáltam.

Tulajdonképpen nem ez az első tapasztalatom erről, mert két gyermekemet már bizonyos szempontból tanítgattam itthonról. És az sem elhanyagolható tény, hogy korábban középiskolai tanárként dolgoztam. Azt gondolhatod, hogy csak visszapattantam a nyeregbe, és ott folytattam, játszi könnyedséggel, ahol abbahagytam tanári karrieremet. De ez egyáltalán nem így van. Egy kicsit sem.

Nem voltam erre felkészülve, hogy mind a négyet tanítanom kelljen, egy időben és ilyen váratlanul. Kettő, szerencsére egyéni tanmenet szerint halad, mégis, édesanyából édesanyává és tanárrá kellett válnom egy személyben. Az égiekhez fohászkodom, amikor azt állapítom meg, hogy itthon tanulni a gyermekeimmel rendkívüli kihívásokat állít elénk. Mert sok az akadály, amit együtt kell sikeresen leküzdenünk. És most már sokkal jobban elismerem és értem a tanárok, gyerekeim tanárainak a munkáját, mint valaha.

Mert a tanárok szentek. Nincs senki, aki meg tudna győzni ennek az ellenkezőjéről. Hol is van itt a hazugság? A tanárok tulajdonképpen varázslók, akik a semmit öt másodperc alatt valami csodává tudják változtatni. A mi szemünk fényeivel töltik a napot kora reggeltől délutánig, öt napot egy héten, kilenc hónapot egy évben. Elképesztő…

Biztos vagyok benne, hogy ti is tudjátok, hogy a tanárok szuperhősök, akik elképesztő mértékben túlterheltek és alulfizetettek. Ha vannak barátaitok, akik pedagógusok, biztosan tudjátok tőlük, hogy a nyári, hétvégi szabadság, valamint az esti szabadidő, mint olyan, nem is létezik. Mert mindannyian késő estig dolgoznak, a nyári szünetben is, és a hétvégéken is. Szabadság? ezek a napok, időszakok, amikor az osztályukat kell rendbe tenni, szervezni, a papírmunkákat elintézni, pótolni, emailekre válaszolni. Nem a strandon szürcsölik koktéljaikat – pedig azt kéne tenniük.

Egy világjárvány kellett ahhoz, hogy megtanítson bennünket arra, hogy beismerjük, a tanárok bizony megérdemelnek minden dicséretet és elismerést. Mert a gyermekeinket tanítani borzasztóan nem könnyű feladat. Még azokat a srácokat sem, akik egyébként semmilyen tanulási, vagy viselkedési nehézséggel sem küzdenek. Mert hirtelen azon vesszük észre magunkat, hogy az éj leple alatt videókat böngészünk, hogy mivel is tehetnénk gyermekünk tanulását könnyebbé, hatékonyabbá. És megdöbbenve vesszük észre, hogy nem tudjuk megoldani feladataikat, hiszen annyi minden megváltozott már a mi gyerekkorunkhoz képest. Addig keresgélünk, tanulunk, hogy a fejünk is belefájdul.

És a szociális képességek? Csak az utolsó estét figyelembe véve, amikor az ikreim és a testvéreik felsorakoztak a vacsorához tányérjaikkal a kezeikben, hogy kiadagoljam nekik az ételt. Ahogy türelmetlenül várakozott nagyobb lányom, odaszólt a kisebb testvérüknek, hogy „mars a közelemből”. A kicsi megértette és hátrébb is húzódott. Ez tulajdonképpen az iskolában is így zajlik, ami pontosan megmutatja, hogy egymás személyes határait tisztelni kell, azt bizony nem lépheti át senki. Ki tudhatta ezt? Nos, ők igen. A tanárak miatt. Nem miattam. Ez nyilvánvaló.

Mert a pedagógusok legalább egy tucat weboldalt és jelszót tudnak és használnak gyerekenként. Hogyan tudják mindezt a rengeteg információt kezelni, észben tartani? Én a négy gyermekemmel alig vagyok képes lépést tartani. Négy. Hogyan képesek a pedagógusok egy osztálynyi, huszonvalamennyi diákkal elbírni? Szerintem minden tanár valamiféle titkos Mary Poppins képzőbe járt, mert különben hogyan is lehetnének képesek fenntartani a rendet osztályaikban. Úgy képzelem, hogy valami titokzatos szentség bírja őket maradásra a nyugdíjazásukig.

Mert a pedagógusok nem csak gyermekeink fejlődését biztosítják, hanem az iskolából kilépve hazamennek és saját családjaikról is gondoskodnak.

Betegeskedő szülők, kicsi gyerekek, felvételiző gyerekek, házastárs. És a kis jövedelmük miatt sokan még másodállásra is kényszerülnek. Sok-sok labdával kell egyensúlyozniuk, egy időben, és szinte sosem ejtenek el egyetlenegyet sem. Milyen varázslat lehet ez?

Anya-tanárnak lenni nagyon furcsa érzés, még úgy is, hogy korábban én is pedagógus voltam. Mert amikor azt mondom a gyerekemnek, hogy gyerünk, oldd meg ezt a feladatot, akkor tulajdonképpen édesanya vagy tanár vagyok? Hogyan lehet ezt a két szerepet összehangolni vagy éppen elválasztani egymástól? Hogyan tudják a tanárok ezt megtenni, működtetni nap nap után? Őszintén, csak tisztelni tudom őket. Mert hogyan tudják ezt mind, egy időben és ilyen fene jól véghez vinni?

Most is, naponta ellenőrzik gyerekeink munkáját, vezetik az online meetingeket, emailekre válaszolnak, megbeszélik, megoldják a személyes problémákat, videókat posztolnak. Némelyikük még a magántelefonját is megadja – végszükség esetére.  A járvány közepén sem szűnnek meg gyermekeink tanárainak lenni. Mert erőfeszítéseik ellenére sem nekik tartjuk esténként a gyertyát a magasba, holott segítenek és támogatnak minket, mint a gyerekek ideiglenes tanárait… pedig ők az igazi rocksztárok.

A tanárok formálják a jövőt. Igen, talán giccsesen hangzik ez, mégis maradéktalanul igaz. Elképesztő feladat ez, mindennapi, segíteni a felnövekvő generációt, akik majd alakítják és alkotják világunkat. Nekik kéne adnunk gondolkodás nélkül a pénzt, az elismerést, és a mindennemű támogatást. Ők a mindenség, amit csak most értünk meg. Jobban, mint valaha, mert ránk van bízva az a feladat, amit egyébként ők végeznek el. Mert kénytelenek vagyunk az ő lábbelijükbe bújni, hacsak erre a néhány hónapra is…

 

Az eredeti cikk a scarymommy.com oldalon található

Fotó: Gettyimages

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XA szív vége - Teakiadó