Milyen a jó kérdés? Így fordulj egy fogyatékos gyermek szüleihez
Inklúziós akadályok
Sokszor nem a rossz szándék, hanem a bizonytalanság áll a háttérben, amikor nem merünk megszólítani egy fogyatékos embert, félünk, hogy tapintatlanok leszünk, ezért inkább hallgatunk. Ugyanez a helyzet, amikor valaki válik vagy más krízishelyzetet él át. Pedig épp ez a hallgatás az, ami megteremti a távolságot. Mi a jó kérdés tehát? Földes Petra tanár-szakíró, a Bizalom tere című könyv szerzője ezzel kapcsolatos gondolatait osztja meg velünk.
„Babaúszásra járok a Down-szindrómás kislányommal. Az öltözőben mindig nagy a zsongás, az anyukák között megy a szokásos csevegés. Én valahogy kimaradok ezekből a beszélgetésekből, mintha üvegbúra alatt lennénk a lányommal. Pedig olyasmikről van szó, hogy „Hol vettétek ezt a cuki sálat”, meg hogy „Kinek van meg a legújabb Snoopy-s matricája”, szóval ilyen mindennapi dolgokról. Többször próbáltam bekapcsolódni, hiszen pont ezekben a témákban vagyunk mi is a kislányommal meg a férjemmel, de zavart csend volt a válasz. Egy ideje inkább nem próbálkozom.”
„Mindenhova elmegyek, ahová hívnak, és beszélek az életünkről. Szeretnék példát adni a hasonló helyzetben lévő embereknek, hogy érdemes mindig előre nézni. És arra is, hogy lehet beszélni bármilyen nehéz helyzetről. Nemrég azt kérte az egyik beszélgetőtársam, hogy érintettként mondjam meg neki, mi a jó kérdés. Azt szerette volna tudni, hogyan forduljon egy fogyatékos emberhez úgy, hogy ne bántsa meg, ne legyen tapintatlan, fájdalmas a kérdése. Ezen még soha nem gondolkodtam, de lehet benne valami, mert van, akivel szívesen beszélgetek bármennyit, de olyan is van, aki elől szinte menekülök. Nem tudom, mi a jó kérdés. Ha érzed, hogy igazi érdeklődés van mögötte, ha szívesen válaszolsz, akkor az jó kérdés volt.” (Egy súlyosan, halmozottan fogyatékos hatéves kislány édesanyja idézte fel ezt a jelenetet.)
A hallgatás némaságot szül
Sokan beszélnek arról, hogy hiába gondolják magukat nyitott embernek, már előfordult velük, hogy egy konkrét helyzetben mégis lebénultak. A félelem, hogy valamit rosszul mondanak vagy rosszul tesznek, megakadályozta a kapcsolódást. Eszembe jut erről a saját mulasztásom: egy távolabbi ismerős család öt gyereke közül mindig a négy lányról szólt a szülők beszámolója. A fiúról annyit sikerült kihámoznom a töredékes információkból, hogy autizmusban érintett lehet.
És húsz éven keresztül(!!!) nem tettem fel a kérdést, hogy „Daniról annyira keveset meséltek – ő hogy van, mi van vele?”
Vajon érvényes lehetett a kapcsolatom a szülőkkel enélkül a kérdés nélkül? Mi akadályozott bennünket – ahogy őket, úgy engem is – abban, hogy nyíltan beszéljünk arról a valóságról, amiben az életüket élik? Hogyan tabusítódott az életük egyik meghatározó összetevője, sőt: az egyik gyerekük személye a közöttünk lévő kapcsolatban?
Tévedünk, ahogy én is tévedtem, ha azt képzeljük, hogy az elfogadás eszméje majd magától létrehozza a kapcsolódást. Nem hozza létre. Megfelelő szavak híján hallgatunk, a hallgatás némaságot szül, a némaság idegenséget. Ahhoz, hogy tabuk helyett kapcsolatokat építhessünk, ezt a hallgatást át kell törni saját magunkban. Tudnunk, vagy inkább éreznünk kell, hogy mi a jó kérdés.
Ez pedig nem a konkrét szavakon múlik, hanem azon, hogy milyen érdeklődés van mögötte. Mert egy kérdés szárnyakat adhat, de béníthat is attól függően, hogy rávetül-e az ítélkezés árnyéka. Az ítélkezésmentes érdeklődésben nincs előzetes elvárás. Aki így kérdez, az metaforikusan egy tiszta lapot nyújt át a partnerének, hogy arra írja vagy rajzolja rá a történetét, ami épp abban a formában lesz érvényes, ahogyan megszületik. Ezzel szemben az ítélkező, értékelő érdeklődés inkább egy űrlaphoz hasonlatos. A kérdező szempontjai, előzetes elképzelései leszűkítik a témát, a válaszadó pedig feszeng, és úgy érzi, hogy meg kell felelnie valaminek. A válaszában nem a saját történetével azonosul, hanem a kérdező vélt vagy valós elvárásával. Nem tudja magát megmutatni, nem jön létre érdemi kapcsolódás.
"Rossz kérdések"
„Megkérdezte az egyik kollégám, hogy mit csináltunk a hétvégén. És ideges lettem, mert úgy éreztem, hogy kimondatlanul valami élménybeszámolót vár, pedig tudja, hogy elég durva krízisben vagyunk. Valahogy erre a kérdésre nem tudtam azt válaszolni, hogy „veszekedtünk”. Szóval mondtam, hogy semmit, és elódalogtam.
Pedig ha azt kérdezte volna, hogy „Hogy telt a hétvégéd”, tök szívesen elmeséltem volna neki az otthoni tipródásokat, vágytam is volna rá.”
– meséli egy negyvenes éveiben járó, házassági krízissel küzdő nő.
Az elhallgatásokkal, ahogy a rossz kérdésekkel is, arra tanítjuk egymást, hogy a bajainkat jobb elrejteni, így azután cipelhetjük azokat egyedül. Az ítélkezésmentes érdeklődés kinyitja a kaput a másokkal való kapcsolódásra. Az érdeklődésnek ez a módja a másik lényege iránti, feltétel nélküli kíváncsiságot jelent, ami létrehozza a megismerésére irányuló figyelmet. Ellentétben az ítélkezéssel kísért érdeklődéssel, ami valójában nem a másik személye iránt nyilvánul meg, hiszen a megfigyelő igazából magával foglalkozik, a saját normáinak való megfelelést vizsgálja az érdeklődés során.
Vagyis a kapcsolódás és a jó kérdés alapja a feltétel nélküli kíváncsiság: az, hogy a kérdésed valódi nyitottságot tükrözzön, és arra bármilyen válasz jó legyen. A jó kérdés nem a megkérdezetten múlik, azt a feltétel nélküli kíváncsiságodban neked magadnak kell megtalálnod.
