Szülő- és gyereknevelés

Hogyan beszéljünk a háborúról iskoláskorú gyermekünkkel - Pszichológus-szakértőinkkel

„Ugyanabban a szorongásos mezőben ülünk felnőttek és gyerekek: de ha jól tudunk egymáshoz kapcsolódni, őszintén beszélgetni, akár közösen cselekedni, felkészülni a legrosszabbra, az tud némi megnyugvást adni...”

 


Sosem gondoltam volna, hogy valaha is háborús témáról fogok írni egy családi portál hasábjain. A jelenleg kialakult konfliktus azonban már oly mértékűvé eszkalálódott, hogy ha személyes érintettségünk nincs is, biztosan mindannyian megrendülve figyeljük a különböző médiumok egyre ijesztőbb híradásait, mozgósítjuk családunkat és közvetlen környezetünket azért, hogy az országunkba érkező menekültek minél nagyobb segítségben részesüljenek. Talán mondhatom azt, hogy abban kivétel nélkül mind érintettek vagyunk, hogy félünk a háború terjedésétől, attól, hogy mi és a gyermekeink is csak ideig-óráig vagyunk biztonságban. Szorongunk felnőtt emberként, szorongunk szülőként és ez az állapot nyilvánvalóan átterjed a gyerekeinkre is, nem csak az otthonunk, hanem az iskola falai között is. Hogy is ne tennénk, hiszen ilyen fenyegetettséggel a mi generációnknak eddig még nem kellett szembenéznie és talán mind azt reméltük eddig, hogy a saját, vagy a gyermekeink életében erre nem lesz szükség. A világ azonban sajnos nem minket igazolt, így most arra kényszerülünk, hogy kitaláljuk a „hogyan tovább-okat”, és a „mi lesz ha-kat” és hogy ezekre a már-már megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre ne csak magunknak, hanem a gyermekeinknek is választ adjunk az életkoruknak megfelelő szinten. Ebben a témában volt segítségemre, és látott el hasznos tanácsokkal egy podcast beszélgetés alkalmával Haraszti-Tatár Kata tanácsadó szakpszichológus, pár és -családterapeuta, valamint Labancz Dániel gyermek és ifjúsági klinikai szakpszichológus.

Jó, ha tudunk találni olyan kapaszkodókat, amik tudnak minket segíteni a feldolgozásban

„Szülőként mindenképp plusz energiát jelent az, hogy ebben a helyzetben saját magunkat is egy bizonyos nyugalmi szinten kell valahogy tartanunk és hogy emellett elegendő kapacitásunk kell legyen arra is, hogy tudjuk tartalmazni a gyerekek szorongását is. A legtöbbünknek igénye lehet arra, hogy kapcsolódjunk másokhoz, és hogy tudjunk az érzéseinkről beszélgetni. Fontos, hogy ezt legjobb olyankor tenni, amikor a gyerek nincs ott, hogy ez lehessen a mi személyes terünk, ahol tényleg kimondhatunk bármit, ami minket aggaszt...Hiszen ebben a helyzetben szinte bármilyen érzés normális, mert ez egy olyan egzisztenciális fenyegetettség, amivel eddig nem kellett a mi generációnknak szembenéznie.” – mondja el Kata.

Érdemes a gyerekek kérdéseit „monitorozni” és megpróbálni azt megválaszolni, amire igazából kíváncsiak

„Az a legjobb helyzet, ha a gyerek kérdez, mert azzal a szülőnek könnyebb dolga van, hogy merre induljon el. Szülőként érdemes visszakérdezni, hogy mi érdekli őt igazán, mi az az információ, amire neki igazából szüksége van és mennyire menjünk bele vele a témába. Az is rendben van, ha nem tudunk válaszolni, ezt is fel lehet vállalni és az mondani, hogy akár térjünk erre vissza később... - foglalja össze Kata, amihez Dániel azzal kapcsolódik, hogy elmondja, szerinte miként tudjuk talán a leghatékonyabban oldani a saját és gyermekünk szorongását a gyakorlatban:

„Érdemes a gyerekekkel a jelenről próbálni beszélgetni, a jelenbe visszahozni a gyerek figyelmének a fókuszát: „a szomszéd országban zajlik a háború, jönnek a menekültek és hogy például mi mit tudunk segíteni, mi mit tudunk tenni?” A szorongás, ami bennünk van, a tehetetlenség érzésből fakad, abból, hogy kontrollon kívül kerülünk: olyan dolgokról kell gondolkodnunk, amire alapvetően nem vagyunk hatással. Nem is fogunk tudni hatással lenni rá és ezt fontos is kimondani. Ami ezt a szorongást tudja valamilyen módon moderálni, az a cselekvés: vagyis, hogy keressük meg azt, hogy mire tudunk hatással lenni.  -teszi hozzá Dániel, majd elmondja, hogy a szorongáscsökkentés egyik leghatékonyabb módja az, ha mi magunk is cselekszünk, pl. adományt gyűjtünk, önkénteskedünk, stb.

Mit tegyünk, ha a gyermekünk felteszi a kérdést: „ez velünk is megtörténhet?”

Nyilvánvalóan magunknak sem tudunk kész válaszokat adni a kérdésre, épp ezért az sem elvárható, hogy a gyerekeinknek egyértelműen tudjunk felelni erre a nehéz felvetésre. Hazudnunk azonban sosem szabad, hiszen azzal csak ideiglenes „álbiztonságot” adunk. Kata inkább egy őszinte, következetes megoldást javasol:

„Ha kibírjuk mondani, azt, hogy „remélem nem”, már azzal nagyon sokat tudunk adni!” -mondja Kata, majd hozzáteszi: „Mindamellett, ha meg tudja tapasztalni azt, hogy mennyi segítséget kapnak azok az emberek, akik ide jönnek, az adhat egy bizalmat a jövőre nézve, hogyha esetleg ugyanebben a helyzetbe kerül a család, akkor majd egy másik országban, nagyon hasonlót kaphat ő is.”

Dániel arról is mesélt, hogy a saját praxisában is találkozott olyan szülői megoldásokkal, amelyek akár az egész család szorongását képesek, ha nem is teljesen, de kellő mértékben oldani:

„Én azt tapasztaltam, hogy nagyon sok felnőttet azt nyugtatott meg cselekvés szinten, hogy végiggondolták, hogy mit tudnak tenni: van, aki elmesélte, hogy ő bepakolta a bőröndöt, hogy mindig van benzin az autójában és ez őt megnyugtatja. Igen, szürreális, hogy ilyenekről beszélgetünk, de sajnos ilyenekről kell beszélgetnünk. Egy kamasz gyereket például be tudunk ebbe a folyamatba vonni, beavatni az akciótervbe...Kisebb gyerekeknél pedig az nagyon nagy biztonságot tud adni, ha a gyerek érzi azt, hogy a szülő jelen van: önmagában az, hogy erről lehet vele beszélni, az, hogy tudunk kapcsolódni egymáshoz, hogy van egymásra időnk, hogy ott van a szülő, akiben bízhatok.”

A teljes beszélgetést meghallgathatjátok a Kölöknet.hu podcast csatornáján, és érdemes követni kapcsolódó témáinkat a Külöknet.hu és a Babanet.hu portáljain és közösségi oldalain is, ahol több korosztály érintettségével is foglalkozunk.

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás