"A kamasz lányom azt hiszi, hogy jár egy fiúval, pedig nem"
Csak egy laza beszélgetésre futottunk össze a Kopaszi-gáton, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, főleg a kamaszainkról beszélgettünk. Azért hallgatom őt szívesen, mert a fia az én fiammal egyidős, illetve a lánya pár évvel idősebb náluk. Mindig tud nekem újat mondani. Személyes történet következik.
Ő az a barátnőm, akinél mindig időben értesülök a gyerekeink korosztályát érintő legújabb trendekről, az alfa és z-generáció szokásairól, igényeiről, mindenről, ami pár év múlva ránk is vár. Sokszor jöttek jól ezek a tereferék, például amikor a fiam a suliban alsóról felső tagozatra váltott, vagy a gimnáziumi felvételije előtt, és úgy ámblokk a kamaszkor teljes időszakában mindig jó előre tudtam, hogy mire számíthatok egy kamasz gyerek anyukájaként.
A barátnőm ezúttal a lánya, Hanna (természetesen megváltoztattuk a nevét), bimbódzó szerelmi életéről mesélt. Hanna 18 évesen már ott tart, hogy – még bátortalanul ugyan, de – már fiúzik. A barátnőm lelkesen mesélte, hogy képzeljem csak el, Hannának "van egy barátja". "Legalábbis a lányom azt hiszi, hogy jár valakivel".
Egyre kíváncsibb lettem.
A történet nem lesz túl hosszú: a két fiatal egy suliba jár, és az egyik osztálykiránduláson szemelték ki egymást. Azóta "járnak". Ennél a korosztálynál ez annyit jelent, hogy órákig csetelnek egymással telefonon. A románc már hónapok óta tart, mégis az a faramuci az egészben, hogy személyesen sosem találkoznak, sőt, még telefonon sem beszélgetnek egymással. Csak csetelnek. A kapcsolatukat a plátói szerelem és távkapcsolat spektrumon valahol félútra tenném.
A személyes randi "nem olyan jó"
A barátnőm tisztességes lányos anyukaként finoman bátorítja, biztatgatja Hannát, hogy találkozzanak a fiúval a városban, menjenek el sétálni, fagyizni, üljenek le egy padra, nézzék a naplementét, és eközben beszélgessenek, ismerkedjenek. De a tizennyolc éves lánynak ez a verzió nem igazán tetszik, mert "az nem olyan jó". A barátnőm megkérdezte a lányát, hogy akkor miért nem telefonálnak inkább a sok telefonnyomkodás helyett? "Mert az sem jó".
Semmi sem jó, csak csetelni jó.
A képernyőn keresztül szerelembe esni. Idealizálni. Az jó. Esténként egy nyugodt zugba elvonulni, és úgy tenni, mintha lenne közük egymáshoz.
Még a barátnőm sem érti a saját lányát. Ez az udvarlási mód szokatlan a mi generációnk számára. Bevallom, először arra gondoltam, hogy a fiúnak vagy lehet valakije (mire gondolna egy magamfajta boomer), vagy éppen lecsengőben van a románc. De úgy tűnik, másról lehet szó, mert ez nem csak Hanna története, hogy több kamaszlányé is.
A barátnőm szerint ma ott tartanak a tinik, hogy élőben nem tudnak mit kezdeni egymással. Ha csetelnek, a telefonon lógnak, akkor felszabadultak, magukat adják, de ha már egymás hangját hallják, akkor zavarba jönnek, és nem tudnak a beszélgetést fenntartani...
Nem csak Hanna, hanem a többi osztálytársnője is hasonló cipőben jár. A fiúkkal az online térben élnek-virulnak, képesek akár a szomszéd szobából is egymással órákig telefonon üzengetni (ezt ők beszélgetésnek hívják), minthogy egymást kezét megfognák, egymás szemébe néznének.
És ez a mai tizennyolc éves korosztálynak így jó.
Emlékszem, hogy a mi időnkben erkölcsös anyáink még tiltottak minket még attól is, amitől nem kellett. Alig győztük a sok fineszes kitalációkat előhúzni a farzsebünkből. Úgy tűnik, a mai lányok nemhogy titkolóznának, hanem még anyai noszogatásra sem mozdulnak.
Barni, Hanna "udvarlója" naponta küld cuki posztokat a lánynak. Például elküldi, hogy milyen pólót vett fel aznap, hogyan vágta le a fodrász a haját, elküldi a fotót, hogy éppen mit fog vacsorázni. És hiába vannak túl egy iskolafolyosói szerelmi vallomáson, odáig már nem jutnak el, hogy személyesen is találkozni akarjanak.
"Miért nem hívod át hozzánk?" – kérdezte a barátnőm többször is. "Az nem jó. Úgyis találkozunk a suliban, és majd úgyis megyünk iskolai kirándulásra. Akkor találkozunk".
A barátnőm megsúgta: a kirándulás fél év múlva lesz. Tehát nem mostanában.
Közösen emeltük a szemöldökünket. Nem tudtam, hogy min lepődjek meg jobban: azon, hogy egy anyának győzködnie kell a lányát, hogy fiúzzon "rendesen", vagy azon, hogy a mai fiatalokat zavarba ejtik a személyes interakciók.
A gyerekeink az életüket online térben élik, de amint fel kell emelniük a fejüket a képernyőből, megáll az élet.
A pesszimista énem azt kérdezi: mi lesz így velük? Az optimista énem máris rákontráz, és az egyik rendező barátnőm megjegyzését juttatja eszembe: "Ők már csak egymásnak lesznek ilyenek..."
