Szülő- és gyereknevelés

„NE AKARJUNK TANÍTANI A GYEREKEKNEK SEMMIT, HANEM HAGYJUK, HOGY TANULJANAK” – INTERJÚ DR. GYARMATHY ÉVA KLINIKAI ÉS NEVELÉSLÉLEKTANI SZAKPSZICHOLÓGUSSAL

A WMN magazin idén az iskolakezdés környékén dr. Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológust kérte fel arra, hogy mondja el, hogy látja a mai magyar oktatási rendszert. Both Gabi interjúját olvashatjátok:
 


Kép forrása: wmn.hu

Both Gabi/WMN: Mire számíthat a szülő, akinek most megy először iskolába a gyereke? Mondjuk, egy elsős szülője Budapesten, a II. kerületben, vagy például Ózdon?

Gyarmathy Éva: Nagy különbségek vannak aszerint, hogy milyen szociokulturális környezetből érkezik egy gyermek. Budapesten is a legkülönbözőbb családi háttérből jönnek a gyerekek. 

A magyar oktatás legnagyobb rákfenéje, hogy ezzel nem tud mit kezdeni. A hátrányból további hátrány lesz.

Hisz a forrásai, lehetőségei korlátozottak egy nehéz helyzetű családnak: hogy mennyire tudja a gyerek fejlődését támogatni, mennyire tud nyugodt körülményeket, kulturális közeget biztosítani, ahol a gyerek az iskolára megfelelően felkészül. Nagyon sok összetevője van annak, hogy mitől lehet a gyerek sikeres az iskolában.

B. G./WMN: Mi a legfontosabb egy elsős gyereknek az új környezetben?

Gy. É.: Mindenképpen a tanító. Az a lényeg, hogy kihez kerül. Akárhol is van az országban. A legjobb környéken is dolgozhatnak rémes pedagógusok, és a legeldugottabb, legszerencsétlenebb településeken is vannak csodálatos tanítók.

Mindig azt szoktam mondani a szülőknek: először is pedagógust válasszanak, mert nem az iskola határozza meg az első néhány évet.

A felső tagozat már inkább az igazgatóktól függ. A szociálisan hátrányosabb helyzetű gyerekeknél viszont a szerencse is számít. Ha egy jó pedagógus egy jó iskolában foglalkozik egy problémás gyerekkel, akkor egész másképp alakulhat a sorsa. Ez az egyik fontos alappillér. A másik a gyerek fejlődése, és itt nem egyszerűen a képességeire gondolok, hanem az idegrendszeri érésre. Jelentős elmaradást tapasztalunk sok gyereknél. Másoknál meg nem.

Így egyre nagyobbak lesznek a gyerekek közti különbségek.

A gyerek lehet nagyon okos, adott esetben kiemelkedő képességű is, de ha nem tud figyelni, ha nem képes értelmezni azt, amit a tanító vár tőle, akkor sajnos nem fog boldogulni.

Ha az iskola olyasmit vár el, ami nem megy, rögtön kudarccal indul. És a gyerekben esetleg azt érzi: „Ez nem nekem való. Minek tegyek erőfeszítéseket?”

A figyelme rögtön kikapcsol esetleg, ha valaki azt akarja, hogy ő számoljon vagy olvasson, mert olyasmit vár tőle, amire még nem érett meg.

A gyerekeknek most már harminc százaléka megy úgy iskolába, hogy nem tudja kellőképpen megkülönböztetni a beszédhangokat. Ők helyből rosszul jártak. Szinte mindegy, hogy milyen családi környezetből jöttek. Illetve nem mindegy, mert ha a szülők odafigyelnek, logopédus, fejlesztőpedagógus segíti a kicsiket. A másik esetben pedig az történik, hogy azt mondják: „Hát, jó, mindenki ilyen a családban”.

Pedig ez a probléma is megoldható lenne, ha az iskola alkalmazkodna ahhoz, hogy a gyerekek fejlődése jelentősen eltér attól, amilyen korábban volt. Nem másmilyenek a gyerekek, hanem sokfélék. Ez nagy kihívása az oktatásnak.

Azt sem tudjuk megmondani, hogy melyik gyereknek lesz problémája, van, akinek egyáltalán nem. Akadnak ilyen gyerekek is. Nem túl sokan... Aztán van, aki jó tanítóhoz kerül, és van, akire odafigyelnek a szülei, és sikeresen veszi az akadályokat. Mások nem ilyen szerencsések.

B. G./WMN: Örülök, hogy a gyerekeim kinőttek a kisiskolás korból…

Gy. É.: Az iskola elég kemény tréning. Azon kellene változtatni, hogy a tréning egyénre szabottabb legyen.

Az egyik gyereknek már rég nincsen szüksége olvasásgyakorlásra, mert könyveket olvas. A másik viszont, akármilyen okos, még a beszédhangokat sem tudja megkülönböztetni. És ez nem intelligencia kérdése. Nagyon sok tényezőtől függ, hogy kinek lesz valamilyen tanulási nehézsége. Egyre inkább azt látom, a pedagógusoknak az a szerepe, hogy minél jobban megismerjék a gyerekeket, és fejlesztő tanulási környezetet biztosítanak nekik.

Merthogy a gyerekek tanulni akarnak. Senki sem érti meg, hogy a gyerekek tényleg tanulni akarnak, így vannak kódolva. Ahogy a felnőttek is, ez evolúciós törvény.

De ha nem elég támogató a környezet, akkor a gyerek úgy gondolja, hogy ezt nem érdemes csinálni. 

B. G./WMN: Milyen lehet akkor a jó iskola?

Gy. É.: Ne akarjunk tanítani a gyerekeknek semmit, hanem hagyjuk, hogy tanuljanak.

Olyan környezetet kell biztosítani nekik, ahol ez lehetséges. Én például simán bevállalnám azt az olvasásoktatást, ahol a gyerekeknek nem kell olvasni. Mindent megkapnak persze, rengeteg felolvasást, sok-sok játékot: hangokkal, szavakkal, társasjátékokkal, mozgással.

Most talán ebből valamit meg tudok csinálni, az Akadémiának van egy közoktatás-fejlesztési projektje. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskolával nyertünk egy pályázatot. Pont egy ilyen tanulási környezetet alakíthatunk ki első-második osztályban.

Az persze nehéz kérdés, mennyire lehet elérni, hogy ne kelljen a gyereknek „teljesíteni” olyan feladatokban, amelyek megoldására még nem képes. Nem tudom, mennyire merik ezt megtenni a tanítók. Mert feléjük is rengeteg az elvárás.

Az első feladat az iskolában mindenképpen a mozgásos nyelvi fejlesztés művészeteken, társasjátékokon keresztül.
Nagyon sok lehetőséget adunk persze, hogy a tanító is választhasson. Ahogy a gyerekek, úgy a pedagógusok is nagyon különbözőek. Vagyis az egyik így hatékony, a másik úgy. Ezért semmiképp sem akarok egyfajta programot előírni mindenki számára. Ez nagy kihívás, mert a végén mégiscsak föl kell mutatnom egy „ilyen volt, ilyen lett” eredményt.

A cikk folytatása: a wmn.hu oldalán olvasható. 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X