A nőnap, mint lehetőség – a fiúgyermekes anyák felelőssége

Amikor én még kislány voltam, a nőnapnak súlya volt. Az iskolában kötelező volt a papírvirág, a fiúk sorban álltak, kicsit feszengve nyújtották át, mi meg zavarban mosolyogtunk. Otthon a nagypapám mindig hozott egy szál gerberát. Nem volt kérdés, hogy ez egy ünnep. Felnőttként viszont csak egyetlen egyszer volt alkalmam ilyen helyzetben pironkodva mosolyogni, amikor egy nagyvállalatnál dolgoztam, ahol a férfikollégák felköszöntöttek minden hölgyet (természetesen a HR szervezésében). Az is feltűnt, hogy a párkapcsolatok udvarlási szakaszában sokan „megtartják” a nőnapot, aztán meg már nem. Biztos vagyok benne, hogy több női olvasónak van hasonló tapasztalata.

És egyszer csak itt vagyunk mi, akik fiakat nevelünk. És hirtelen nem az a kérdés, hogy szeretjük-e a nőnapot vagy sem, hanem az, hogy mit lát ebből a fiunk. És mi hogyan használhatjuk ki ezt az ünnepet például az érzelmi intelligenciájuk fejlesztésére?

Mit látnak a fiúgyermekek a nőnapból?

Egy gyors körkérdés az anyatársak és női kollégák között meglepően vegyes képet mutatott. Van, ahol soha nem ünnepelték, mert „ez nem a mi világunk”, egy letűnt rendszer ünnepe. Van, ahol mindig volt és van virág, még az épp csak cseperedő lánykáknak is, teljes komolysággal – apukától, nagypapától. 

Az egyik anyuka mesélte: náluk apai ágon az a hagyomány, hogy ezt az ünnepet nem tartják. Ő viszont mindig kapott virágot az anyai nagypapájától, és szerette azt az érzést. Amikor saját családjuk lett, ő kérte, hogy valahogy mégis jelenjen meg náluk a nőnap – akár egy rajz, egy közösen színezett virág, egy apró gesztus formájában. Nem a politika miatt. Hanem a minta miatt. Üdítő volt azt a történetet is hallani, amiben a volt férj úgy adja vissza a nőnap körüli láthatás végén a fiát az anyukának, hogy a fiú kezében virág van. És persze olyan is akad, ahol az anyuka a második férjtől kap virágot, a fiúgyerek viszont – apai mintára – nem köszönt fel senkit.

És van olyan család is, ahol tudatos döntés lett belőle: ha már létezik ez a nap, használjuk arra, hogy beszélgessünk.

És talán ez a kulcs.

Hogyan beszélgessünk a nőnapról a fiunkkal?

Nem kell hosszú előadás. Sőt.

Elég egy közös terítés közben, vacsora után, lefekvés előtti pár mondat. Meg lehet kérdezni tőle, mit gondol a nőnapról. Szerinte miért van ilyen nap. Mit jelent számára az, hogy tisztelet.

Természetesen ne várjunk tőle tökéletes választ, a fontos az, hogy beszélgetünk róla.

Fiúnevelés és a nők tisztelete a családban

Fiúgyermekes anyaként talán az a legnagyobb felelősségünk, hogy ne csak „udvarias” fiút neveljünk. A jó modor persze fontos, de ennél jóval többről van szó: arról, hogy a fiunk megértse: a másik ember érzései és határai valódiak, és ez vonatkozik a nőkre is. Hogy ha valaki azt mondja, hogy neki valami kellemetlen vagy fáj, azt komolyan kell venni. Hogy a sírás nem nevetséges, hanem egy érzés kifejezése. És hogy a lányok nem azért vannak jelen egy közösségben, hogy „segítsenek”, miközben a fiúk „vezetnek”, hanem ugyanúgy részei a közös munkának és döntéseknek.

Ezek a dolgok nem egyetlen beszélgetésből alakulnak ki, és nem is egyetlen ünnephez kötődnek. A fiúnevelés nagy része egészen hétköznapi helyzetekben történik: amikor otthon megosztjuk a feladatokat, amikor konfliktus van a testvérek között, vagy amikor egy film vagy egy iskolai történet kapcsán szóba kerül, hogyan bánt valaki a másikkal. Ilyenkor tanulja meg a gyerek, hogy mit jelent az empátia, a tisztelet vagy az igazságosság.

Ez nem nőnapon kezdődik. De nőnap jó alkalom arra, hogy arra is ránézzünk: vajon mi milyen példával járunk elöl.

• Látja-e a fiunk, hogy kiállunk magunkért?
• Látja-e, hogy nem beszélünk leértékelően a saját testünkről?
• Látja-e, hogy apa és anya (vagy a vele egy háztartásban élő felnőtt pár) valóban egyenrangú félként működnek?

Mert végső soron ebből tanul.

Ünnepeljük a nőnapot vagy ne?

Erre nincs egyetlen jó válasz. 

Ha a nőnap csak egy kipipált gesztus marad, akkor a gyerek számára is gyorsan elveszíti a jelentőségét. Ha viszont alkalom arra, hogy egy kicsit beszélgessünk róla, vagy egyszerűen csak tudatosítsuk magunkban, mit mutatunk példaként, akkor máris többet jelent, mint egy udvariassági kör. Elvégre mi is tehetünk azért, hogy Magyarországon jobb legyen nőnek lenni.