Mitől lesz valaki nárcisztikus? A kutatók egy fontos összefüggésre bukkantak
A nárcizmus nem egyetlen okból alakul ki, hanem több tényező együttese vezet oda. A pszichológia mai állása szerint kötődési sérülések, nevelési minták és temperamentum együttes találkozásáról van szó.
Mára divattá vált a nárcisztikus bélyeget bárkire ráaggatni. Az exünk „biztosan nárcisztikus volt”, a szüleink is "gyanúsak", és az irodai konfliktusok mumusa is egészen biztosan egy nárcisztikus személy. A címke mostanra annyira elterjedt, hogy joggal merül fel a kérdés, valóban ennyire gyakori jelenségről van szó?
A helyzet ennél sokkal árnyaltabb. Bár létezik a nárcisztikus személyiségzavar mint ritka mentális egészségügyi diagnózis, a nárcizmus ennél tágabb fogalom. Olyan személyiségjegyek összességét jelenti, amelyek kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban jelen lehetnek.
Akik viszont szorosabb kapcsolatba kerültek valakivel, akire erősen jellemzők ezek a vonások, ritkán ússzák meg sérülés nélkül. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: mi tesz valakit nárcisztikussá? Egy friss tanulmány fontos kapaszkodót adhat a válaszhoz.
A nárcizmus két arca
Amikor a nárcizmus szóba kerül, akkor a legtöbben az úgynevezett grandiózus nárcizmusra gondolunk, amely egy magabiztos, domináns, agresszív viselkedést jelöl, túlzó önértékelési és hatalmi játszmákkal tűzdelve. Kevésbé látványos, de legalább ilyen romboló az úgynevezett sebezhető nárcizmus, amely inkább introvertált formában jelenik meg. Ide tartozik a kritikára való túlérzékenység, a védekező magatartás és az ingatag önértékelés, amelyet gyakran látszólagos felsőbbrendűség fed el.
A két típus közös nevezője az empátia hiánya és a manipulációra való hajlam.
A sebezhető nárcizmus különösen problémás a párkapcsolatokban. Kutatások szerint gyakrabban jár együtt love bombinggal (szerelelmi bombázás), ghostinggal (magyarázat nélküli szakítás) vagy breadcrumbinggal (elhúzódó szerelmi reménykeltés), hűtlenséggel, sőt a párkapcsolati erőszak magasabb kockázatával is.
Amit a kötődési stílusunk elárul rólunk
A pszichológusok a kötődéselmélethez fordultak, hogy jobban megértsék ezeket a mintázatokat. A teória szerint a korai gyermekkori tapasztalatok (különösen az elsődleges gondozókkal való kapcsolat) alapvetően meghatározzák, hogyan látjuk önmagunkat és másokat, és ezek a minták felnőttkorban is hatnak a kapcsolatainkra.
Biztonságos kötődés azoknál alakul ki, akik gyerekként elfogadást, szeretetet és kiszámíthatóságot tapasztaltak. Ez stabil, egészséges felnőttkori kapcsolatok alapja lehet.
Ha azonban az első kapcsolatokban elhanyagolás, következetlenség vagy bántalmazás volt jelen, bizonytalan kötődési stílusok alakulhatnak ki. Ezek közé tartozik:
- szorongó-elkerülő kötődés, amely állandó megerősítéskereséssel és elhagyástól való félelemmel jár,
- disszociális kötődés, ahol a függetlenség fontosabb, mint az intimitás,
- ambvivalens kötődés, amelyben a közelség iránti vágy és az attól való félelem egyszerre van jelen.
Sebezhető nárcizmus
A kutatók 33, több mint 10 000 résztvevőt vizsgáló tanulmány eredményeit elemezték, amelyekből egyértelmű mintázat rajzolódott ki. Míg a nárcizmus általánosságban összefüggést mutatott a bizonytalan kötődéssel, a sebezhető nárcizmus különösen erős kapcsolatban állt a szorongó és az ambvivalens kötődési stílusokkal. A grandiózus nárcizmus esetében ilyen összefüggést nem találtak.
Fontos hangsúlyozni:
ez nem jelenti azt, hogy a bizonytalan kötődés automatikusan nárcizmushoz vezet.
A kutatás összefüggéseket vizsgált, nem pedig ok-okozati kapcsolatokat. Az eredmények azonban arra utalnak, hogy a bizonytalan kötődés komoly kockázati tényező lehet a sebezhető nárcizmus kialakulásában.
Gyógyítható-e a nárcizmus?
A jó hír az, hogy bár a kötődési minták viszonylag stabilak, de nem megváltoztathatatlanok. Kötődésfókuszú terápiák (például a sématerápia vagy az érzelmfókuszú terápia) segíthetnek a korai sebek feldolgozásában és biztonságosabb kapcsolati minták kialakításában.
Ugyanakkor a megelőzés kulcsfontosságú. A szülők és gondozók támogatása, a gyermekek érzelmi biztonságának megteremtése, valamint az időben elérhető mentális egészségügyi ellátás mind hozzájárulhat ahhoz, hogy ezek a sérülések ne öröklődjenek tovább generációról generációra.
És habár a gyógyulás lehetséges, a biztonságos kötődés kialakítása már gyerekkorban a legerősebb védőfaktor.
