Ajánló

Bárcsak még egy napra újra kamaszok lehetnénk! - Egressy Zoltán: A virágot jelentő deszkák

Biztosan mindenkinek vannak olyan „bevillanásai” a kamaszkorából, amelyek az akkori baráti társaságukra, a közös marhulásokra, a felnőttfejjel teljesen elmebetegnek és elítélendőnek nevezhető csínyekre emlékeztetik.

 

Ha manapság nagy ritkán átsétálok a nagymamám lakótelepi háza mögötti téren, előttem is megelevenednek a környék akkori zajai, illatai, időutazásra hívó érzései: pár másodpercre behunyom a szemem, -persze csak annyira, hogy ne essek el a betonaszfalton időtlen idők óta ugyanott púposodó buckákban-, szinte látom magam előtt, ahogy a többiek a hip-hop táncsuliból épp beállítják a nagyon menő, elemmel működő CD-s magnót az egyik pingpongasztalon és felcsavarják a hangerőt, amennyire az a csövön kifér, hogy suli után végre megkezdhessük a hétvégi megyei versenyre való felkészülést.

Az olyan zsörtölődő, ablakon azonnal kihajoló lakók legnagyobb sajnálatára, mint az én nagymamám is volt, aki akkor is kizárólag azért tette vissza a mosogató alá a napok óta ott tartogatott, szétfolyt, rohadt paradicsomot, mert rájött, hogy a megdobálni tervezett „zajongó banda” nevezetesen épp az én bandám. De vissza a valóságba: a pingpongasztal most üresen áll, vagy bő két évtizeddel több repedés is van rajta, mint amikor utoljára láblógatva ültünk a tetején.

És lássuk be, én sem az a fáradhatatlanul táncoló tizenéves vagyok már a térről, akit a csapatával együtt az Egressy Zoltán Tücsi bácsijához és Pölö nénijéhez hasonló önjelölt házmesterek és rendfenttartók újra és újra el akartak zavarni a hangszórókból üvöltő Sean Paullal együtt, főként, hogy említett rap-énekes némileg monoton zenéje a tánctanulás okán végtelen ismétléssel rezegtette meg a panelek ablakait. Nem is nosztalgiázom itt tovább, hiszen ennyiből már biztosan mindenki kitalálta, hogy a „Virágot jelentő deszkák” című végtelenül humoros, pörgős és igazán lélekmelengető regény igazán szép gyerekkori emlékeket hívott elő bennem.

Mert tényleg ilyen volt kamasznak lenni: tizenévesen képes csak az ember keresztnevek alapján lánybandát alapítani, mint a „Virágnevű lányok” és nagyjából csak ebben a korban nem veszi sértésnek-, mi több, büszkén hangoztatja-, hogy egy „baromarcúakra” keresztelt fiúcsapat egyik „frontembere”, legyen szó sportról, vagy akár zenei tevékenységről. Ezt a nem csak deszkás kamaszoknak szóló regényt olvasva végig az volt az érzésem, hogy én is kicsit ott vagyok minden szereplő bőrében: a könnyed humornak-, és a valljuk be, erősen valóságalapú történéseknek-, köszönhetően pikk-pakk egyik karakter életéből rögvest egy másikéba tudtam átlendülni.

Hogy is ne tudtam volna? Hiszen egytől-egyig szerethető, gyermeki képzelőerővel életre hívott gondtalan fiatalok, aggódó szülők, vagy kissé besavanyodott időskorúak, akikről szinte kivétel nélkül kiderül a végére, hogy jóval több rejlik bennük, mint amit kifelé a világnak, esetükben a házak közötti kis térnek és lakóinak, azaz leginkább egymásnak mutatnak. Ha szeretnéd, hogy a te kamaszod is belekapaszkodhasson egy „deszkába”, amit kis túlzással a kamaszkori barátkozás kézikönyvének is nevezhetnék, akkor bátran emeld le a polcról a „Virágot jelentő deszkák-at”, aztán ha a gyerek kiolvasta, keress egy kényelmes helyet, fészkeld be magad és repülj vissza te is kicsit a kamaszkorod színtereibe...akár úgy, hogy egyik délután letelepszel a könyvvel a rég látott pingpongasztalok, vagy a régi lakótelepi „dühöngő” focipályák közelében.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás