A gyerek retteg, hogy nem lesz jövője – mit kezdjen a szülő a klímaszorongással?
Erdőtüzek, árvizek, hőhullámok, kihaló állatfajok – a gyerekek ma rengeteg olyan információval találkoznak, amelyből könnyen összeállhat egy meglehetősen ijesztő kép a saját jövőjükről. De vajon baj-e, ha egy gyerek félti a bolygót? Meg kell nyugtatnunk, korlátoznunk kellene, mit lát a közösségi médiában, vagy éppen azzal segítünk a legtöbbet, ha hagyjuk beszélni a félelmeiről? Csapó Krisztina online mentálhigiénés tanácsadó szakemberrel, gyászkísérővel és önismereti coachcsal beszélgettünk, aki többek között klímapszichológiára szakosodott.
Amikor a gyerek félteni kezdi a saját jövőjét
A klímaszorongás viszonylag új fogalom, maga a gyerekek környezeti aggodalma azonban korántsem az. Nehéz megmondani azt is, valóban többen félnek-e ma a klímaváltozástól, vagy egyszerűen többet tudunk arról, mit élnek át a gyerekek.
– Tényleg egyre több gyerek és kamasz aggódik a klímaváltozás miatt, vagy egyszerűen már jobban felismerjük és nevén nevezzük ezeket a kérdéseket?
– Én nem dolgozom közvetlenül gyerekekkel és kamaszokkal, felnőtt mentálhigiénés szakemberként a legfiatalabb klienseim húsz év körüliek. Ezért nem mondhatom, hogy a saját praxisomban egyre több klímaszorongó gyerekkel találkozom. A klímapszichológiai képzésen viszont Caroline Hickman is a tanáraim között volt, aki körülbelül harminc éve foglalkozik gyerekekkel, és az egyik legfontosabb nemzetközi kutatást is ő vezette a fiatalok klímaváltozással kapcsolatos érzéseiről. Emellett szülőktől és tanároktól hallom, hogy ők mit tapasztalnak.
Azt biztosan tudjuk, hogy nagyon sok gyerek és kamasz aggódik a klímaváltozás és a saját jövője miatt. Azt már nehezebb pontosan megmondani, hogy mennyivel lettek többen az elmúlt években, mert nincsenek igazán összehasonlítható, hosszú időszakot átfogó adataink.
A klímaváltozás ráadásul csak egy a jövővel kapcsolatos bizonytalanságok közül. Magyar kamaszokat megkérdezve az anyagi biztonság, a lakhatás és a munka mellett a klímaváltozás, a nemzetközi helyzet és a technológia rohamos fejlődése is visszatérő aggodalomként jelent meg – ahogy a kamaszok jövőképéről szóló cikkünkben is írtunk.
Közben valóban könnyebben felismerjük és nevén nevezzük ezeket az érzéseket, ugyanakkor a klímaválság is egyre láthatóbb és kézzelfoghatóbb. A gyerekek megtapasztalják a hőhullámokat és a szinte teljesen eltűnő teleket, hallanak az erdőtüzekről, árvizekről és kihaló fajokról. Azt is érzékelik, hogy a felnőttek régóta tudnak minderről, mégsem történik akkora változás, amekkorára szükség lenne.
Nem biztos, hogy a „klímaszorongás” a legjobb szó
– Én szívesebben beszélek klímaaggodalomról vagy klímadistresszről, mert a „klímaszorongás” könnyen azt sugallja, hogy a gyerekkel van valami baj. Pedig ha egy gyerek félti az élővilágot és a saját jövőjét, az alapvetően egészséges reakció arra, amit lát, hall és megért a világból.
A probléma akkor kezdődik, amikor ez az aggodalom teljesen elborítja, megzavarja az alvását vagy a mindennapi életét, és nincs mellette olyan felnőtt, akivel őszintén beszélhetne róla.
A szülők gyakran azzal indokolják, hogy főleg a kisebb gyerekekkel nem beszélnek erről, hogy szeretnék megkímélni őket. Közben sokszor fogalmuk sincs, mit mondhatnának, és ezek nagyon nehéz beszélgetések, amelyek során nekik is szembe kellene nézniük a saját félelmükkel és tehetetlenségükkel.
A gyerek ettől még érzékeli, hogy valami nincs rendben. Ha senki nem beszél vele erről, nem lesz kevésbé ijesztő számára, csak egyedül marad azzal, amit tud, sejt és érez.
A doomscrolling mögött is lehet tehetetlenség
– Mennyire tesz rá minderre a közösségi média? Érdemes szűrni, milyen tartalmakkal találkozik a gyerek?
– Biztosan hozzájárul, és jó lenne szűrni, de teljesen megszűrni szerintem lehetetlen küldetés. Különösen egy kamasznál, akinek saját telefonja van, és az iskolában, a barátaitól vagy a közösségi médián keresztül akkor is elérik ezek a tartalmak, ha otthon korlátozzák a képernyőidejét. Nem gondolom, hogy az lenne a cél, hogy a gyereket minden rossz hírtől megvédjük. Inkább az, hogy ne maradjon egyedül azzal, amit lát vagy hall.
Nem a közösségi média hozta létre ugyanis a gyerekek sötét jövőképét. Egy már 1999-ben megjelent kutatásban 741 angol és mexikói, hét–kilenc éves kisiskolást kértek meg arra, hogy rajzolják le, milyennek képzelik a Földet ötven év múlva. A gyerekek több mint fele úgy gondolta, hogy a világ rosszabb állapotban lesz, és sok rajzon jelent meg környezetszennyezés, pusztulás és más környezeti probléma.
A közösségi média elsősorban az információ mennyiségét és intenzitását változtatta meg. Ugyanazt a katasztrófát újra és újra láthatják, gyakran magyarázat és összefüggések nélkül. Az idegrendszerünk nem arra van felkészülve, hogy egész nap a világ minden pontjáról érkező veszélyjelzéseket dolgozzon fel. Egy gyereké vagy kamaszé különösen nem.
A doomscrolling mögött ráadásul gyakran van egy kétségbeesett próbálkozás is arra, hogy a gyerek megértse, mi történik, és valamennyi kontrollt szerezzen fölötte. Ha tovább olvas, talán talál valamit, amitől végre összeáll a kép vagy kevésbé lesz félelmetes. Csakhogy a hírfolyamnak nincs vége, ezért megnyugvás helyett újabb és újabb veszélyjelzést kap.
A kisebb gyerekeknél ezért fontos szűrni, különösen a megrázó képeket és videókat. Egy kamasznál viszont a tiltás aligha működik. Sokkal többet ér, ha beszélgetünk vele arról, mit látott, mit váltott ki belőle, és honnan származik az információ.
„Ha én szorongok, azt átadom a gyerekemnek?”
– Igen, a szülő szorongása hat a gyerekre, de fontos, hogy ne tegyük ezzel a szülőt felelőssé a gyerek klímaaggodalmáért. A klímaválság létezik, a gyerek más forrásokból is tud róla, és ő maga is reagál arra, amit lát.
A szülő viszont tud mintát adni arra, hogy ezekkel az érzésekkel mit lehet kezdeni: beszélhetünk róla, és együtt vagyunk benne, vagy tabusítjuk, és mindenki egyedül küzd magával.
Annak is van érzelmi üzenete, ha valaki hárítja vagy tagadja a problémát, ingerültté válik, amikor szóba kerül, esetleg gyorsan témát vált. A gyerekek nagyon pontosan érzékelik, ha a szülő szavai és az érzelmi állapota nincsenek összhangban. Ha azt mondjuk, hogy „nincs semmi baj” vagy „minden rendben lesz”, miközben mi magunk sem hisszük el, attól nem megnyugszanak, inkább még bizonytalanabbá válnak.
Nagyon nehéz úgy biztonságot adni a gyereknek, hogy a saját biztonságérzetünk is sérült – de nem lehetetlen.
A gyereknek nem egy tökéletesen nyugodt szülőre van szüksége, aki mindenre tudja a választ. Olyan felnőttre van szüksége, aki képes azt mondani: „Igen, engem is aggaszt, ami történik. Megértem, hogy félsz, gyere, beszélgessünk róla.”
Ezzel a szülő nem borítja rá a saját rettegését, de nem is hagyja magára egy hamis megnyugtatással.
Ugyanaz a tehetetlenség egészen másképp is megjelenhet
– Miért van az, hogy ugyanabból az osztályból (vagy akár ugyanabból a családból) az egyik gyerek retteg, a másik pedig csak legyint?
– A rettegés és a legyintés gyakran két különböző reakció ugyanarra a tehetetlenségre. Van, akit teljesen maga alá temet a félelem, mások hatékonyabban hárítanak: elfordulnak a témától, legyintenek, elviccelik, vagy abból merítenek erőt, hogy a rettegőket csúfolják. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy őket egyáltalán nem érinti, ami történik.
A gyerekeknek még nagyon szoros és közvetlen kapcsolatuk lehet a természettel, és mélyen együttéreznek az állatokkal. Egy felnőtt számára a fajok kihalása könnyen válhat adattá vagy távoli környezeti problémává, egy gyerek viszont azt hallja, hogy meghalhatnak a jegesmedvék, eltűnhetnek a méhecskék, vagy az élőhelyek pusztulását összeköti magában azzal, hogy a kis Vuknak, Bambinak nem lesz hol laknia.
Ezt nagyon személyes veszteségként élheti meg, különösen akkor, ha eleve érzékenyebb, erősebben empatizál más élőlényekkel.
Nagyon fontos az is, hogyan kezelik otthon a felnőttek a témát. A gyerekek ugyanis nemcsak a szülők véleményét veszik át, hanem a megküzdési stratégiáikat is ellesik.
A legnehezebb az lehet, ha a gyerek egyedül marad a félelmével
– Mit tudunk arról, hogyan beszélnek maguk a gyerekek erről a félelemről?
– A gyerekekkel készült kutatásokban nagyon erős és konkrét mondatok jelennek meg. A Millennium Kids felmérésében egy tizennégy éves lány így fogalmazott: „Nagyon félek attól, hogy a klímaváltozás tönkreteszi a jövőmet. Néha nem tudok aludni miatta. Senkinek sem mondtam el, mert úgy érzem, senkit sem érdekel.”
Ebben talán minden benne van: a saját jövő elvesztésétől való félelem, az alvást is megzavaró rettegés és az, hogy mindezt egyedül hordozza.
Más kutatásokban gyerekek arról beszéltek, hogy a Föld égni fog, az állatok elveszítik az élőhelyüket és meghalnak. Volt olyan gyerek is, aki azt mondta: attól, hogy beszélhetett arról, amitől fél, már egy kicsit jobban érezte magát.
Ezért fontos, hogy a gyerek kimondhassa, hogy fél, dühös, vagy gyászolja az állatokat és azt a jövőt, amelyről úgy érzi, elveszik tőle. Valaki pedig végighallgassa anélkül, hogy megpróbálná gyorsan megnyugtatni, kijavítani vagy elhallgattatni.
Nem kell azt mondanunk, hogy „minden rendben lesz”
– Mit ne mondjon a szülő, amikor a gyerek a klímaváltozással kapcsolatos félelmeiről beszél?
– Az már haladás, ha elindul egy beszélgetés. Ha valaki azért nem akar beszélni a témáról, mert fél, hogy rosszat mond, akkor ne mondjon semmit, csak hallgassa meg, kérdezzen. A gyerekek akkor sem feltétlenül választ várnak, amikor kérdeznek.
A „nem a te dolgod, még gyerek vagy” azt üzeni, hogy nem beszélhet arról, ami nyomasztja. A másik véglet a „ti vagytok a jövő, majd ti megoldjátok”. A gyerekek nem azért vannak itt, hogy megoldják azt a válságot, amelyet az előttük élő generációk hoztak létre. Ezt a felelősséget nem rakhatjuk rájuk.
Az őszinteség ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a szülőnek minden félelmét meg kell osztania a gyerekkel. Felkészítés címén se borítsa rá a legdurvább rémálmait és a legpesszimistább forgatókönyveket.
Derítse ki, hogy a gyerek mit tud, mit képzel és mire lenne szüksége. Hagyja, hogy a gyerek vezesse a beszélgetést, és maradjon azon a szinten, ahol ő tart.
Félhetünk – és közben tervezhetjük a jövőt
– Mit tanul abból egy gyerek, ha azt látja, hogy a szülei is félnek, de közben képesek tovább élni, örülni és tervezni?
– Elsősorban azt, hogy érezni emberi dolog, és az érzésektől nem kell félni. Szabad félni, szabad haragudni vagy szomorúnak lenni, és közben lehet örülni is annak, ami van. Ezek az érzések megférnek egymás mellett. Attól, hogy ma jól érezzük magunkat, még nem vesszük kevésbé komolyan azt, ami a világgal történik.
A bizonytalan, akár ijesztő jövő árnyékában is lehet itt és most élvezni az életet, szeretni egymást és örülni a mának.
Ha a gyerek azt látja, hogy a szülei is félnek, az önmagában lehet ijesztő. Ha viszont közben felkelnek, teszik a dolgukat, gondoskodnak róla és arról, ami fontos nekik, akkor mintát kap arra, hogyan lehet bátran élni.
A bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy akkor is tesszük a dolgunkat, amikor félünk.
És talán azt is megtanulja, hogy az érzései fontosak a szülő számára. Elmondhatja, amitől fél vagy ami feldühíti, anélkül, hogy elhallgattatnák vagy gyorsan megpróbálnák megjavítani.
Hogy nem hagyják cserben, nem hagyják egyedül, számíthat rájuk.
