Mikortól engedhetjük, hogy a gyerek egyedül járjon iskolába? Interjú Peer Krisztina gyermekpszichológussal

A szeptemberi iskolakezdés az egyik olyan időszak, amikor mérlegelni kezdjük, közlekedhet-e már önállóan iskolás gyermekünk. Vannak szülők, akik egészen határozottan ráéreznek, hogy mikortól érett a gyerek erre a fajta önállóságra, és olyanok is, akik még a gondolatától is rosszul vannak, hogy egy percre a nyílt utcára engedjék a gyermeküket. Peer Krisztina klinikai gyermek-szakpszichológussal, a nemrég megjelent "Kibeszélő" című kötet társszerzőjével ezt a - minden szülőt előbb-utóbb érintő -, fontos témát járjuk körül.

Preventív családi beszélgetések

- Azzal kell kezdenem, hogy egy egészséges szülő-gyerek kapcsolatban nagyon fontos a bizalom, az, hogy a gyerek bármikor, bármilyen problémájával a szüleihez fordulhasson. Ez a "nulladik lépés" azt készíti elő, hogy ha adódik bármilyen olyan helyzet, amit az egyedül útnak engedett gyerek furcsának talál, vagy nehezen tudja értelmezni, akkor azt meg kell tudni beszélnie a szülőkkel. De nem csak ilyenkor kell beszélgetnünk a gyerekekkel, hanem máskor is. Ahol az a családi norma, hogy otthon mi mindig mindent el tudunk mondani egymásnak, ott a gyereknek könnyebben lesz mintája arra, hogy probléma esetén megoldásokat találjon - kezdi válaszát Peer Krisztina.

Mikor felkészült a szülő?

A szakember úgy véli, hogy amikor "nulladik lépésként" ezeket a beszélgetéseket beépítettük a hétköznapokba, onnantól tehetjük fel magunknak a kérdést, hogy mikor állok én szülőként készen arra, hogy a gyerekemet egyedül hagyjam otthon, vagy egyedül merjem elengedni az iskolába - és ekkor még mindig nem a gyerek lelki érettségénél tartunk.

- A szülőnek először is azt kell megfigyelnie magán, hogy neki mi a komfortos, ha szinte pánikol attól, hogy a 11 éves gyerekét egyedül engedje el otthonról, akkor lehet, hogy ezt nem szabad erőltetnie. Sokszor teszik fel szülők azt az általános kérdést, hogy mi az az ideális életkor, amikortól a gyerek már egyedül közlekedhet. Sajnos nincs ilyen, hogy ideális életkor, ugyanis ezt minden szülőnek magának kell eldöntenie. A saját gyerekét és családját mindenki maga ismeri, ahogy csak maga tudja eldönteni azt, hogy alkalmasnak találja-e a gyerekét egy váratlan helyzet kezelésére. Gondoljunk csak bele, tizenkét éves és tizenkét éves gyerek között óriási különbség lehet, akár több év is, ha csak a kognitív képességekre gondolok - a szociális, pszichés érettségekről nem is szólva. Egészen más lehet a helyzet egy kisvárosban és más a nagyvárosban, ahol akár többször is át kell szállni - magyarázza a gyermekpszichológus.

- Tény, hogy az alsó tagozattól a gyerekek egyre érettebbé kezdenek válni az önállóságra. A tizenkét éves kor azért kering a köztudatban, mert ekkor lódul meg a logikai és ideologikus gondolkodás, azaz a gyerek már képes elvontabb dolgokról gondolkodni, összefüggéseket felfedezni, és azokat a gyakorlatba átforgatni - fűzi hozzá.

Peer Krisztina: "Tizenkét éves kor körül lódul meg a logikai és ideologikus gondolkodás, azaz a gyerek már képes elvontabb dolgokról gondolkodni, összefüggéseket felfedezni, és azokat a gyakorlatba átforgatni." (Fotó: Mizik Marcell)

Fokozatosan engedni át a kompetenciát

Amikor eljutunk arra a pontra, hogy magunkat és a gyerekünket is alkalmasnak tartjuk az új helyzetre, akkor jön a "bevetés", amit fokozatok előznek meg, és folyamatos gyakorlás követ. Például, ha busszal kell közlekedni az iskolába, akkor először el kell kísérnünk a gyereket egészen az iskolakapuig, ami valószínűleg addig is úgy történt, tehát a gyerek már eleve jól ismeri az útvonalat. Hogyan jutunk el innen az önálló közlekedésig?

- Következő lépésként már úgy kísérem el a gyereket, hogy a ő maga irányítja a helyzetet, és azt csináljuk, amit ő mond. Fontos, hogy ekkor már valóban azt kell tenni, amit a gyerek dönt, ha azt vezényli, hogy le kell szállnunk a buszról, akkor ne forduljon elő az, hogy kijavítom, hogy "Nem, nem! Tudod, kicsim, még két megálló hátra van...". Vagyis akkor is, ha rosszul dönt a gyerek, bizony le kell szállnunk vele. Nem másért, a gyereknek magának kell rájönnie arra, hogy hibázott. Ezzel azt tanulja meg, hogy semmi baj nem történik, ha rossz döntés hoztunk, mert majd jön a következő járat, vagy akár lesétálhatunk egy megállót, bármilyen megoldás szóba jöhet. Ha így teszünk, a gyerek felelősnek és kompetensnek fogja magát érezni. Azzal, hogy én folyton csak korrigálom őt, akkor nem adom meg neki azt az érzést, ami majd a problémás helyzetek kezeléséhez szükséges lesz - teszi hozzá Peer Krisztina.

Miközben a szülő felügyeli a gyereket, folyamatosan monitoroznia kell magát is és őt is, meggyőződni arról, hogy készen áll-e a gyerek, hogy az új helyzetben helytálljon.

Társas összehasonlítás

- Előfordulhat, hogy egészen apró lépésekben kell haladnunk, ilyenkor még véletlenül sem szabad magunkat azért ostoroznunk, mert a gyerek valamire még nem képes. Könnyen félrevihetik a szülőket az ismerettségi-baráti körből hallott történetek, az olyanok, mint a "bezzeg ott már, a 7 éves kisgyerek egyedül közlekedik testvérekkel", míg a sajátja még 9 évesen sem mer egyedül lemenni a boltba. A társas összehasonlítás elég erőteljesen működik a szülők körében. Ilyenkor szinte mindig fontos tudatosítani magunkban, hogy a legkompetensebb személy mégiscsak maga a szülő. Ha úgy érezzük, hogy túlságosan izgulunk, vagy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elterveztük, akkor bátran lépjünk vissza egy korábbi stádiumig - javasolja.

Testvér kísér testvért

Tovább árnyalja a helyzetet, ha nagyobb testvér is van a családban, és a szülő rá tudja bízni a kicsit. A szakértő ezt így összegzi:

- A szülőnek azt kell nagyon végiggondolnia, hogy terhelheti-e a nagyobb testvért az ezzel járó, néha akár nyomasztó felelősséggel. Mindannyian ismerünk, legalább hallomásból, olyan családokat, ahol a a nagyobb gyerek "neveli" a kisebbet - ne feledjük, ezekben a családokban teljesen máshogyan szocializálódnak a gyerekek, mást tanulnak, más az értékrend, más a norma a gyerekek számára, nem érdemes velük összehasonlítani magunkat.

Összegezve Peer Krisztina gyermekpszichológus tanácsait: fontos tudatosítani magunkban, hogy nem lehet minden gyerekre, családra örök érvényű általánosságokat ráhúzni, instant válaszokat keresni, érdemes mindig finomhangolnunk, az összes körülményre tekintettel lennünk, és a fokozatosságot betartanunk.

Peer Krisztina és Kele Fodor Ákos:
Kibeszélő - Kényes témák gyereklélektana

Ha szeretsz a gyerekeddel beszélgetni, de nem tudod igazán, hogy a kínos témákhoz hogyan nyúlj hozzá, akkor szívből ajánljuk az alábbi kötetet. Peer Krisztina klinikai gyermek-szakpszichológus és Kele Fodor Ákos költő, drámaíró frissen megjelent Kibeszélő – Kényes témák gyereklélektana című könyve feltehetően sok szülő, nagyszülő, óvónő, tanító és más, gyerek közelébe valaha is kerülő felnőtt helyzetét könnyíti majd meg. Így pedig a gyerekét is. A könyv 10 fejezete ugyanis egy-egy gyakran előforduló, de a mindennapi életben néha nehezen verbalizálható témát mutat be és segítséget nyújt ahhoz, hogyan beszéljünk róluk a gyerekekkel.
A könyv megrendelhető ezen a linken.

Fotók a cikkben: Getty Images