„Szülőként tehetetlenül nézzük gyermekünk napi szintű iskolai kínlódását!" – Nyílt levél Balatoni Katalinhoz

Balatoni Katalin miniszterelnöki biztos a diákok leterheltsége kapcsán posztolt a napokban, amit élénk szakmai és szülői hozzászólás követett, és amire Fejér Zsolt tanító hosszú válaszlevélben szintén reagált. (Az eredeti posztok itt és itt olvashatók). Ebben sorra veszi az iskolás gyerekek túlzsúfolt napirendjét, az iskolán kívüli magánórák kényszerűségét, az egyen tankönyvek kérdését, a házi feladatok mennyiségét, a pedagógusok leterheltségét, a pedagógiai alapvetések megvalósításához szükséges feltételek hiányát vagy a Setényi János vezette téves konzervatív oktatási ideológia és a műhibaként jellemzett státusztörvény témáját is. Levelének végén megállapítja:

Íme, a pedagógus nyílt levele, amit változtatás nélküli formában közlünk.

Tisztelt Miniszterelnöki Biztos Asszony, kedves Katalin!

Ön pontosan tudja, hogy pusztán a tanórák számának összehasonlítása semmit sem mond el egy gyerek iskolai terheléséről – jelzi is ezt diszkréten a témában közzétett 1. bejegyzésében. Mondandójának lényege, melyet fontosnak tartott megosztani, mégis az volt, hogy akik a gyerekek túlterhelését teszik szóvá, alap nélkül teszik ezt.
Hogy miért válthatott ki ez az ártatlannak tűnő kis poszt ilyen nagy felháborodást sokakból? Mások nevében nem nyilatkoznék, de belőlem, egyszerű tanítóból azért, mert az üzenet lényege alapvetően áll szemben alsós gyerekek körében szerzett általános tapasztalataimmal. S úgy éreztem, ez bizony, éppen Öntől, akinek jó szándékában nem kételkedtem, végtelenül lehangoló a jövőre nézve.

Mert hivatalából adódóan, de édesanyaként mindenképpen pontosan tudnia kell azt is, mit jelenthet egy 1-2. osztályos gyereknek, amikor pl:

☞ 6 délelőtti tanóráját követően,
☞ az ebédlői tumultust túlélve, s az ebédjét 15 perc alatt belapátolva
☞ rohanhat a számára kötelezően kiírt fejlesztő foglalkozásra,
☞ majd, amikor ezt is túlélte, akkor kb. 15-20 perce marad az iskolaudvaron a többiekkel való játékra,
☞ de nem nagyon élheti bele magát, mert ezután várja a jó kis házifeladat-írás.

Önnek azt is pontosan kell tudnia, hogy a fenti napirend nem mondható kivételesnek, mert Magyarországon gyerekek tömegei élnek át nap mint nap hasonlót.
A legkisebbeknél, különösen 1. évfolyamon a 2020. szeptember 1-től csökkentett óraszámok után is olyan terhelést nyomunk a kicsikre, aminek nagyon sok gyereknél, hosszú távon súlyos következményei vannak. Főként, ha hozzátesszük, hogy az iskolák többségében ezeken az óraszámokon felül, kötelező jelleggel szervezik a felzárkóztató foglalkozásokat is. Akikkel tehát a "normál" időben sem boldogulunk – hogy is boldogulnánk az egyéni haladási tempó figyelembevétele nélkül –, velük "műszak végén", hulla fáradtan akarunk csodát tenni, a tudásszinttől függetlenül egységesen kiadott házi feladatokkal feltéve a koronát napi kínlódásukra… S mindezt évek óta hiába jelzik Önöknek a szakemberek.

A politikai gumicsontokkal való vagdalózás helyett mélázzunk el végre azon, hogyan is kergettük gyerekeinket ilyen helyzetbe. Például volt-e szerepe ebben annak, hogy:

☞ a rendszerváltás után sokan és hangosan, de megalapozatlanul kezdték hirdetni a minél korábban kezdődő nyelvtanulás fontosságát;
☞ hogy az iskolák a pedagógiai színvonal emelése helyett ebben kezdtek versengeni a szülők kegyeiért: ki tudja lehetőleg már 1. évfolyamtól magához csábítani a nyelvtanulás minél korábbi elkezdésében hívőket;
☞ hogy a szakma annak ellenére tette s a mai napig teszi ezt, hogy már régóta pontosan tudja, hogy a nyelvtanulás hosszú távú sikeressége szempontjából ennek csekély a hozadéka, miközben más területeken komoly problémák forrását nyitja meg;
☞ hogy a kor kihívásaira adott válaszként a szakma új tantárgyak bevezetéséért mindig anélkül lobbizott a politikusoknál (most épp az MI tanóra minél korábbi bevezetésért), hogy a gyerekekre zúduló iskolai elvárások összességét mérlegelte volna, azzal érdemben foglalkozott volna;
☞ hogy a szakmai közös nevezők hiányában az iskola minden ellenállás nélkül válhatott a politikai marketing terepévé, ahol a döntések meghozatalánál már nagyon régóta nem szempont, hogy az, következményeivel együtt, mit is jelent a gyerekek mindennapjaira és jövőbeli kilátásaira nézve...?

Folytathatnánk a sort a különórák kérdésétől a házi feladat mennyiségéig, de ahhoz talán ennyi is elég, hogy belássuk végre: az egymásra mutogatással legfeljebb szégyenkezhetünk gyerekek tömegei előtt, akik ennek az egésznek a kárvallottjai.

“FÁJ, MINTHA BELÉM VÁGNÁK KICSIT A KÉST” – mondta Ön, értetlenkedve a felháborodott reakciókon, s az oktatásirányítást érő, Ön szerint méltatlan kritikán.

De hát mégis, mit szóljon, aki:

☞ szülőként nap mint nap tehetetlenül nézi gyermeke iskolai kínlódását…
☞ aki tanítóként naponta szembesül vele, hogy eredményes munkájához rendszeresen kellene a gyerekek egyéni haladási tempóját is szem előtt tartó óraterveket készítenie, de erre sem ideje, sem ereje nem marad…
☞ aki szülőként hónapok óta hiába várja, hogy gyermeke számára a pedagógiai szakszolgálat biztosítsa a fejlődéséhez szükséges gyógypedagógiai foglalkozásokat…
☞ aki tanítóként azzal szembesült, hogy némi fizetésemelésért cserébe minden eddiginél több bőrt akarnak lehúzni róla, s még azt is elvárják, hogy mukkanni se merjen…?

Tovább is van, de felesleges folytatni.

Tényleg érthetetlen, hogy ők nem akarnak örömtáncot lejteni az oktatási kormányzat remek teljesítményét hirdetve?
A Nat2020 alsó tagozatra vonatkozó (érdemben ehhez tudok hozzászólni), helytálló szakmai célkitűzéseit felkészült és a pedagógiai gyakorlatban is jártas, kiváló szakemberek fogalmazták meg. Remek mondatokat írtak:

☞ “Az iskola a tanulók tanulmányi előmenetelét a képességeiknek megfelelő, egyénre szabott tanulási lehetőségek biztosításával tudja leghatékonyabban támogatni.
☞ Fontos alapelv, hogy a tanulók közti különbözőségeket az iskola különféle környezeti feltételek és az egyénenként eltérő idegrendszeri érés, valamint az egyéni képességek kölcsönhatása eredményének tekintse.
☞ Különösen fontos, hogy az iskola biztosítsa a tanulás egyéni lehetőségeit és a személyre szabott nevelés-oktatás során megszerezhető tanulási tapasztalatokat, enyhítse a hátrányok hatásait, optimális esetben képes legyen kiküszöbölni azokat.”
(Forrás: Nat2020, I.1.2. Egységesség és differenciálás, módszertani alapelvek)

MINDEZ TEHÁT EGYEZIK AZZAL, AMIT KIVÁLÓ SZAKEMBEREK ÉVTIZEDEK ÓTA MONDANAK

Bizonyára azt gondolták, hogy a megrendelő célja, az általuk megfogalmazott pedagógiai alapvetések megvalósításához a megfelelő feltételek biztosítása. Talán ma már ők is látják, hogy ebben tévedtek.
Az oktatásirányítás tevékenységét összességében vizsgálva nem csoda, ha sokakban az a vélemény fogalmazódott meg, hogy a megrendelőnek ez esze ágában sem volt; csupán fügefalevélként kellett az ennél sokkal fontosabb politikai célok elfedésére.

Ugyanis a Státusztörvény tette fel a koronát arra a "munkára", mellyel sikerült az iskolák és pedagógusok számára tökéletesen ellehetetleníteni a Nat2020-ban megfogalmazott szép szakmai elvek, helytálló gondolatok gyakorlatba ültetését. Mert, ugye Ön sem gondolja, hogy pl. a jelenlegi munkaidő szabályozás keretei között marad idő “a képességeiknek megfelelő, egyénre szabott tanulási lehetőségek" rendszerszintű biztosítására.
(Az már tényleg csak bónusz, hogy ami korábbról maradt, annak kiirtására indult szakmainak álcázott, "végső" ideológiai harc Orbán Balázs és Setényi János vezetésével, a "Konzervatív oktatás" hamis zászlaja alatt.)

A "Státusztörvény" egymagában műhibák tömegét generálja nap mint nap.
Következmény?
Önbizalmukat már az első iskolai napokban elvesztő, az iskolai tanulást kínlódásként megélő gyerekek tömegei, akiknek esélye a sikeres iskolai tanulmányokra napról napra csökken, s felső tagozatra érve már végképp kilátástalan helyzetbe kerülnek.
Rengetegen vannak, évről évre egyre többen…

Tisztelt Miniszterelnöki Biztos Asszony, kedves Katalin!

Ha egyetlen pillanatig is komolyan gondoljuk a képességfejlesztést, ahhoz bizony kell:

☞ a tanító számára az átlagosnál sokkal több felkészülési idő az egyéni haladási tempót is szem előtt tartó foglalkozás megtervezésére, előkészítésére,
☞ módszertani segédletek az osztálytermi környezetben – tehát nem egyéni foglalkozás keretében – történő differenciált megvalósításhoz,
☞ egy osztálynyi gyerek számára elegendő, sokféle és megfelelő minőségű eszköz a központi egyentankönyveken túl,
☞ elegendő fejlesztő- és gyógypedagógus a tanító munkájának támogatásához.

S hogy mi történik, amikor egy oktatási kormányzat nem biztosítja ezeket az alapvető feltételeket?

☞ A “középosztály” gyerekeit már 1. évfolyamon iskolán kívüli fejlesztő foglalkozásokra hordják (pl. 5000 Ft/óra csoportos, 9000 Ft/óra egyéni szenzoros fejlesztés, 10000Ft/óra logopédia), így esélyük marad a sikeres iskolai tanulmányokra.
☞ És a többiek?

Önbizalmukat már az első iskolai napokban elveszítve az iskolai tanulást kínlódásként megélő gyerekek számát szaporítják. Esélyük a sikeres iskolai tanulmányokra napról napra csökken, s felső tagozatra érve már végképp kilátástalan helyzetbe kerülnek.
Rengetegen vannak, évről évre egyre többen.

S végül néhány gondolat a közös nevezők keresése, az újabb választási év elé

A feltételek széles körben való biztosítása nélkül az iskolában több kárt lehet okozni, mint amennyi haszonnal jár egy bármily korszerű és alapvetően jó szándékkal született kezdeményezés.
2013-ban Hoffmann Rózsa alappal állíthatta, hogy a pedagógustársadalom nagyobbik része azt a visszarendeződést akarja, melyet a 2010 utáni oktatáspolitika meghirdetett.
Miért volt elege a pedagógusok nagy részének a 2010 előtti oktatási reformokból? Biztosan nem az volt az eredeti célkitűzés, hogy politikusok saját szurkolótáboruk hergelésére szitokszóként használhassanak olyan szavakat, mint kompetenciafejlesztés, egyéni haladási tempó, differenciálás, személyiség-központúság stb. Márpedig ez lett a végeredmény.

“Nem szabad elfeledkezni arról, hogy a tanulás eredményessége alapvetően attól függ, milyen minőségű az az emberi munka, amelyet az iskolában dolgozó pedagógus végez. A tapasztalatok azt mutatják, hogy sikeres iskolafejlesztés döntő mértékben az emberi erőforrások sikeres fejlesztését jelenti. Eredményes, egyénre szabott tanulás csak ott történhet, ahol a pedagógusok korszerű tudással rendelkeznek az emberi tanulás természetéről, ahol gazdag módszerrepertoár van a birtokukban, ahol képesek elemezni és értelmezni rendelkezésükre bocsátott adatokat, és ahol a tudásukat meg tudják osztani egymással.” (Halász Gábor: Tíz éves az önfejlesztő iskolák szervezete, 2006.)

Mindaddig nincs min csodálkozni:

☞ amíg a szakma túlnyomó többsége fontosabbnak tartja, hogy a szimpátiáját bíró politikai tábor szekerét tolja ahelyett, hogy a legalapvetőbb szakmai kérdésekben keresné a közös nevezőket,
☞ s pártszimpátiától függetlenül ezek megvalósítását kérné számon a hatalom mindenkori gyakorlóitól.
☞ Amíg tanító szakra 280 pont a felvételi ponthatár;
☞ amíg a magyar társadalom nem hajlandó belátni, hogy a 21. századi pedagógiai munka kiemelkedő képességet, magas színvonalú módszertani felkészültséget, s ennek megfelelő bérezést kíván,
☞ s hogy ennek ára van, amit közösen kell megfizetni.

Ezek nélkül minden marad a régiben, marad a “premodern mozdulatlanság” – ahogyan nem is oly rég szintén Halász Gábor fogalmazott.

Üdvözlettel: Fejér Zsolt tanító, a Mappa munkása

Dr. Balatoni Katalin nyilvános Facebook bejegyzései alább olvashatók.