Mitől lett hirtelen ilyen sok SNI gyerek az óvodákban? Szakértőt kérdeztünk
A számok, és ami mögöttük van
Az óvodai évek alatt egyre több kisgyermek kap SNI sátuszt a statisztikák szerint, az okokat mégsem csupán a fejlődési zavarok berobbanásával lehet magyarázni. Bár a diagnózis jó esetben esély teremt az érintett gyerekek számára, még mindig sokan maradnak ellátatlanul. A valódi kérdés pedig nem az, hogy bélyeg-e az SNI státusz, vagy sem, hanem hogy a rendszer képes-e rugalmasan reagálni minden gyerek sajátos szükségletére diagnózissal vagy anélkül. Földes Petra tanár, oktatási elemző, a Bizalom tere című könyv szerzőjének véleményírása következik.
A KSH legfrissebb adatai szerint az iskolák után mára már az óvodákban is drámaian nő az SNI gyerekek száma. A legfrissebb adatsor szerint 2020-ban alig több mint tízezer, 2024-ben pedig már majdnem 13.000 SNI státuszú kisgyermek vett részt az óvodai nevelésben, vagyis 26% a növekedés ebben az időszakban. Ez nem azt jelenti, hogy ilyen tempóban nő a fejlődési zavarral küzdő gyerekek száma, sokkal inkább azt, hogy egyre többen jutnak már óvodás korban, sőt akár azt megelőzően is diagnózishoz. A bajban ez mindenképpen jó hír az érintett gyerekeknek, szülőknek és óvodapedagógusoknak egyaránt.
Az egyik szemünk méltán sír, miközben aggodalommal figyeljük, hogy a neuropszichológiai fejlődés zavaraihoz kapcsolódó (autizmus, ADHD, egyéb pszichés fejlődési zavar) diagnózisokkal érintett gyerekek egyre többen vannak, a másik szemünkben mégis megcsillanhat némi remény, hogy egyre korábban sikerül a zavarokat feltárni, és azokra megfelelő fejlesztéssel reagálni. A tét nagy, hiszen az idegrendszer plaszticitását kiaknázó korai fejlesztés pótolhatatlan az érintett gyerekek számára.
Épp ezért nem lehetünk a puszta számokkal sem elégedettek. Bár többen vannak a korai diagnózishoz hozzájutó kisgyermekek, még mindig nem elegen. Mert ha a statisztikát kicsivel tovább böngésszük, az is láthatóvá válik, hogy az alsó tagozatosok között mintegy 30.000 az SNI státuszú gyerekek száma, vagyis iskolába lépve további kb. 20.000 gyerek kap majd SNI besorolást az első néhány évben. Ők már ovis korukban is fejlődési zavarral küzdenek, de ezt a környezet akkor még nem ismeri fel. A fejlődési eltérésük óvodáskorukban még feltáratlan, és így ellátatlan marad, annak ellenére, hogy a nehézségeik sokszor nem észrevétlenek.
Ők azok, akiket „rosszgyereknek”, „furcsa gyereknek” minősít a környezet, sokszor látatlanban is megítélve a szülőket, nevelési hibát feltételezve a kialakuló problémahelyzetek mögött. Az érintett gyerekeknek a társas helyzetek kezelésében, az információfeldolgozásban vagy a viselkedésszabályozásban már ovis korukban is nehézségeik vannak, ez pedig feszültséget, szenvedést okoz nekik maguknak éppúgy, mint a családjuknak és az óvodai környezetüknek. Ki ne szeretne – ahogy gyerekként, úgy szülőként is – elfogadott, megbecsült tagja lenni a közösségnek? A sorozatos kudarcok, a tehetetlenség, a negatív, leértékelő minősítések súlyosan próbára teszik a gyerekek és a szülők önbecsülését egyaránt, továbbá gyakran az óvodapedagógusét is, aki sokszor megfelelő szakmai iránymutatás és támogatás híján igyekszik megoldani az ovis csoportban kialakuló helyzetet.
Később, iskoláskorban, amikor a szigorúbb magatartási szabályok és a teljesítménykényszer nyomása kikényszeríti, jut el végül sok érintett gyerek a szakértői vizsgálatra, és születik meg a diagnózissal együtt az SNI besorolásuk, megnyitva az utat a professzionális fejlesztés és a tudatosabb közösségi támogatás lehetősége felé.
SNI státusz: bélyeg vagy lehetőség?
Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre, mert minden azon múlik, hogy az SNI besorolást rendszerszinten hogyan használjuk. A többletjogok – fejlesztő foglalkozások, kisebb csoportlétszám, felmentések és könnyítések – mindenképpen lehetőséget jelentenek, ez áll az egyik oldalon. A másik oldalon viszont azt is látni kell, hogy ez a besorolásközpontú rendszer – melyben valaki vagy SNI vagy nem SNI – meglehetősen merev, érzéketlen megközelítéshez is vezethet. Semmit nem mond el ugyanis arról, hogy tudunk-e reagálni a vizsgálat előtt álló, még nem SNI státuszú gyerekek szükségleteire, vagy az – időközben teljesen kiüresített – BTMN kategóriába soroltakéra, vagy a nagyon jól maszkoló és kompenzáló, így pedig diagnózishoz nem jutó, ám idegrendszeri fejlődésükben atipikus gyerekek igényeire? Tudunk-e reagálni az érzelmi krízishelyzetben lévő gyerekek szükségleteire? Észrevesszük-e tehát a sajátos szükségleteket SNI státusz nélkül?
Az SNI besorolás nem több, mint egy eljárási kategória, ami jogosultságokat alapoz meg, nem szól azonban arról, hogy a hétköznapi pedagógiai és társadalmi valóságban, az érdemi inklúzió tereiben mi történik. Hogy fel vagyunk-e készülve a pedagógiai helyzetekben megjelenő sokféleségre, a fejlődésmenetek mind inkább jellemző divergenciájára. Ez a sokféleség a diagnózisokkal együtt és azok nélkül is jelen van a tereinkben, és az ezzel való együttélésre társadalmi szinten is fel kell készülnünk. Az információfeldolgozás és a viselkedésszabályozás terén épp olyan nehézségekkel küzdő felnőttek vannak a kollégáink és családtagjaink között (ha nem mi magunk vagyunk azok), mint az óvodában a gyerekek között. Nem az SNI besoroláson múlik, hogy tudunk-e tisztelettel és elfogadással együtt élni egymással. Egy olyan közegben, ahol úgy vélekednek, hogy a támogatás egyedül a gyógypedagógiára tartozik, és azzal a többségi szereplőknek semmi dolguk nincs, az SNI státusz, hiába biztosít előnyöket, megbélyegzővé válhat. Ha azonban elfogadjuk, hogy sokfélék vagyunk, és ítélkezésmentes érdeklődéssel igyekszünk megérteni mások szükségleteit – a ránk bízott gyerekekét csakúgy, mint a körülöttünk lévő felnőttekét –, akkor ki tudjuk szabadítani az azokra való reflektálást a gyógypedagógia világából. Mert a speciális szükségletek a nap 24 órájában működnek, nem csak a fejlesztő foglalkozás alatt.
