Még el sem kezdődött a tanév, máris 86 új üzenet vár – hogyan éljük túl a szülői Messenger-csoportot?
Századszor pittyen a telefonod a munkahelyeden. Nem mered lenémítani, mert hátha valami fontos történt a gyerekkel. Végül két értekezlet között megnézed: valaki megkérdezte, kell-e holnap technikadoboz. Tizenegyen nem tudják, hatan úgy emlékeznek, hogy igen, valaki lefényképezte az órarendet, nyolcan megköszönték, és közben véletlenül becsúszott egy integető nagymamás GIF is. A szülői Messenger-csoport nélkül ma már nehéz volna megszervezni egy osztály életét. Vele együtt viszont néha magát az életet nehéz megszervezni.
A csoport, amely nélkül elvesznénk – és amelyben néha mégis elveszünk
A szülői Messenger-, Viber- vagy WhatsApp-csoport alapvetően remek találmány. Egy helyen lehet szólni az elmaradó óráról, a kirándulás indulási időpontjáról, a gazdátlan tornazsákról vagy arról, hogy másnap mindenki vigyen magával három vécépapír-gurigát, két gesztenyét és egy lehetőleg sértetlen fácántollat.
Egy friss brit felmérésben a szülők 82 százaléka azt mondta, elveszettnek érezné magát az iskolai WhatsApp-csoport nélkül. Ezt valószínűleg sok magyar szülő is átérzi. A csoportból tudjuk meg, hogy az ünneplőhöz mégsem fehér, hanem sötét cipő kell; hogy a gyerek állításával ellentétben holnap nem marad el a matekdolgozat; és hogy az osztálykirándulásra ugyan reggel nyolckor indulnak, de fél nyolckor már a buszon kell ülni.
A gond nem azzal van, hogy létezik a Messengeren osztálycsoport. Hanem azzal, hogy harminc különböző ember harmincféle elképzeléssel érkezik bele arról, mire való.
Van, aki hirdetőtáblának tekinti. Más társalgónak. A harmadik ügyfélszolgálatnak, ahol a tanító néni vasárnap este is készséggel válaszol arra, vajon az iskolában maradt-e a csillagos sapka. Van, aki csak a legfontosabb információkat szeretné megtalálni, más pedig úgy érzi, a közösségépítéshez elengedhetetlen, hogy mind a huszonnyolc család megtudja: Zoé ma reggel egy kicsit nyűgösen ébredt.
És persze ott van az a szülő is, aki az év elején bemutatkozik, kedvesen megköszöni a befogadást, majd nyolc hónapon át egyetlen üzenetet sem ír. Ő az, aki már szeptember másodikán lenémította a csoportot, és azóta minden fontos információról egy másik, nála kitartóbb szülőtől értesül.
A felmérés legkevésbé meglepő eredménye mégis az lehet, hogy a gyerekek 72 százaléka szerint a tanévkezdés előtt anya a család legelfoglaltabb tagja. Valószínűleg éppen ő az, akinek a telefonján közben századszor is felvillan a kérdés: „Akkor holnap kell technikadoboz?” Nemrég annak is utánajártunk, miért maradnak túlterheltek az anyák akkor is, ha a család többi tagja pontosan látja, mennyi feladat hárul rájuk.
Attól, hogy elküldted este tízkor, még nem kell este tízkor válaszolni rá
A magyar fórumokon visszatérő panasz, hogy a pedagógusokat a szülők munkaidőn kívül is megtalálják Messengeren. Egy óvodapedagógus például azért kért tanácsot, mert hétvégén, ünnepnapon és késő este is rendszeresen kapott üzeneteket. A pontot az i-re egy vasárnap este tízkor feltett kérdés tette fel: vajon bent maradt-e az óvodában egy csillagos sapka?
Egy tanító pedig arról írt, hogy ha minden szülő csak havonta egyszer fordul hozzá külön valamilyen kérdéssel, az neki már akkor is napi egy plusz üzenetet jelent. És ezek között nemcsak sürgős ügyek akadnak: előfordult, hogy egy szülő este azért kérte számon, miért kapott az egyik gyerek két csillagot egy feladatra, míg egy másik hármat.
A pedagógusok véleménye ugyanakkor nem egységes. Van, akit egyáltalán nem zavar, ha este érkezik az üzenet: majd elolvassa és megválaszolja akkor, amikor ideje van rá. Mások ragaszkodnak a munkaidőhöz, külön e-mail-címet használnak, és a magántelefonszámukat sem adják meg. (Utóbbi egyébként már csak azért is hasznos, mert személyesen ismerek olyan szülőt, aki a gyerek bemondására, miszerint őt aznap bántalmazta két osztálytársa, este nyolcra kiderítette az osztályfőnök számát, és felháborodottan, számonkérő hangvétellel felhívta. Kiderült, hogy a tanító mindenről tud, és a felháborodott apuka gyermeke provokálta ki a helyzetet, semmiképpen nem volt vétlen áldozat a történetben. Az osztályfőnök pedig cseppet sem örült, hogy saját gyermekei mellett ezzel kell este foglalkoznia, de hiába próbálta leszerelni a felbőszült szülőt azzal, hogy másnap térjenek erre vissza.)
A kulcs ezért nem feltétlenül az, hogy este nyolc után senki ne érhessen a telefonjához. Sokkal inkább az, hogy a csoportban már a tanév elején tisztázzák:
- milyen ügyben lehet ott írni;
- benne van-e a pedagógus, vagy ez kizárólag a szülők fóruma;
- mikor várható válasz;
- mi számít valóban sürgősnek;
- és mi az, ami nyugodtan megvárhatja a következő reggelt.
Az üzenetküldés ugyanis nem sürgősségi riasztás. Attól, hogy valakinek este tízkor jut eszébe a csillagos sapka, az óvónőnek még nem kell pizsamában leltárt készítenie.
„Valaki lefotózná a házit?” – segítség vagy kiszervezett felelősség?
Talán nincs szülői csoport a világon, amelyben legalább hetente egyszer ne hangzana el:
– Sziasztok, valaki lefotózná, mi a házi?
Nálunk még hetedik osztályban is rendszeresen jött ez az üzenet annak ellenére, hogy a gyerekeknek saját csoportja van, és várhatóan mindegyiknek van legalább egy-két barátja, akitől szükség esetén el tudja kérni, kisebb gyerkőcöknél pedig teljesen normális az ilyen jellegű kérdés akár napi szinten egy-egy szülőtől. Természetesen előfordul, hogy egy gyerek beteg volt, elveszítette a füzetét, vagy aznap olyan kapkodva kellett elhagyni az iskolát, hogy valóban szükség van segítségre. Erre tökéletes a csoport.
Rövid távon kényelmesebb lefényképezni a házit. Hosszabb távon azonban lehet, hogy többet segítünk azzal, ha nem minden alkalommal mentjük ki a gyereket a feledékenysége következményeiből. Arról, hogyan segítsünk a házi feladatban anélkül, hogy átvállalnánk a gyerek munkáját, korábban részletesebben is írtunk.
És mielőtt bárki azt mondaná, hogy ezt könnyű kijelenteni: természetesen másnap reggel hétkor, amikor a gyerek közli, hogy neki az első órára kell egy vulkánmakett, a legtöbbünk nem kezd hosszas pedagógiai kísérletbe. Előkerül a kartondoboz, a ragasztópisztoly, és miközben kávé nélkül próbálunk lávát készíteni, megfogadjuk, hogy legközelebb következetesebbek leszünk. Ahogy az összes többi szülő.
Mielőtt megnyomod a küldés gombot
Egy sokfelé idézett, gyakran buddhista tanításként emlegetett szabály szerint minden mondatot három szűrőn kellene átengednünk: igaz, szükséges és kedves-e. Hogy eredetileg ki mondta, nem tudjuk biztosan – tulajdonítják Buddhának, Szókratésznek, Rúminak és időnként a dalai lámának is. A szülői Messenger-csoportban mindenesetre egy negyedik kérdéssel is érdemes kiegészíteni:
- Igaz? Biztosan tudom, mi történt, vagy csak egy félinformációt adok tovább?
- Szükséges? Segít bárkinek, ha ezt most elküldöm?
- Kedves? Úgy fogalmaztam, hogy nem szégyenítek meg vele egy pedagógust, szülőt vagy gyereket?
- Mindenkire tartozik? Valóban huszonöt családnak kell elolvasnia, vagy elég volna egyetlen embernek írnom?
Ha mind a négy kérdésre nem is tudunk határozott igennel válaszolni, legalább adjunk magunknak annyi időt, amíg elszámolunk tízig. Esetleg húszig, ha valaki éppen harmadszor kérdezte meg, mikor indul holnap az osztálykirándulás.
A szülői csoport hét egyszerű túlélőszabálya
- Mielőtt kérdezünk, görgessünk vissza: lehet, hogy a válasz öt üzenettel feljebb már ott van.
- A „köszönöm” helyett használjunk reakciójelet, ha a felület lehetővé teszi.
- Egy pedagógussal, szülővel vagy gyerekkel kapcsolatos problémát ne a teljes csoport előtt tárgyaljunk meg.
- Attól, hogy este küldünk üzenetet, ne várjunk esti választ.
- A valóban sürgős ügyet ne bízzuk arra, hogy valaki időben észreveszi-e a csoportban.
- A házi feladat lefotózása legyen alkalmi segítség, ne mindennapos szolgáltatás.
- Ha egy információ csak egyetlen családot érint, írjunk nekik külön.
A szülői csoport nem attól lesz jó, hogy mindenki mindig azonnal válaszol. Hanem attól, hogy amikor tényleg fontos üzenet érkezik, azt nem kell hetvenhárom „köszönöm”, négy virágcsokor és egy cuki cica között megkeresni.
Fotó: 123rf
