Szülő- és gyereknevelés

Egy anya gyászánál nincs fájdalmasabb - beszélgetés Murinai Angélával, a Mikor feltámad a szél című könyv szerzőjével

Nem létezik fájdalmasabb annál, mint amikor egy anya kényszerül eltemetni a gyermekét. Murinai Angélával beszélgettünk gyászról, az élet átértelmezéséről és a spirituális útkeresésről.

2016 nyarán egy 18 éves fiatal magyar fiút elsodort feltámadó tengeráramlat Máltán. Holttestét hat nap múlva dobta partra a víz. Édesanyja, Murinai Angéla Mikor feltámad a szél címmel írt könyvet nem csak a tragédiáról, hanem ennek kapcsán a gyászról, a feldolgozásról és az útkeresésről is.

Angéla már nagyon régóta foglalkozik írással, naplót is vezetett a három fia gyerekkoráról. Először a gyásszal kapcsolatban is csak magának jegyezte le a gondolatait, később jutott eszébe, hogy ez a történet esetleg másoknak is adhat. Elkezdte könyv formájába önteni, ám a munka megakadt, és évekig nem foglalkozott vele. Végül 2020 tavaszán jött hirtelen az inspiráció, aminek hatására néhány hét alatt összeállt a könyv első változata.

A több szálon futó mű egyrészt foglalkozik a baleset körülményeivel, az azt megelőző és az azt követő történésekkel, de ezzel párhuzamosan a régi naplóbejegyzéseket alapul véve felvillan a Murinai család régi életének hangulata, és Angéla spirituális útkeresése is. 

Egy ekkora tragédia után az ember óhatatlanul átértékeli a halálhoz való eddigi viszonyát. Van-e túlvilág? Szeretném-e, hogy legyen, és szeretnék-e ott az elvesztett hozzátartozóimmal találkozni? Az élet különböző szakaszaiban más és más válaszokat találhat az ember ezekre a kérdéseire. Ezt teszi a könyvben Angéla is, de úgy, hogy az ő válaszait közben nem nyomja le mindenki más torkán.

Egyszer egy nagyon mélyen vallásos ismerősöm jelezte, hogy olvassa a könyvet. Egy kicsit meg is riadtam, mit fog szólni, hiszen én itt komoly dilemmákat fogalmazok meg az ő hitével kapcsolatban. Többször beszéltünk már azóta, és elmondta, nagyon sok inspirációt kapott a könyvből ahhoz, hogy a saját belső meggyőződését és hitét újragondolja. Nem változtatta ezeket meg, csak éppen úgy érzi, több lett azáltal, hogy az én nézőpontjaimat is beillesztette a maga világába. Ezt egy nagyon szép dolognak tartom” - idézte fel Angéla.

“Ijesztő dolog kitenni az életünket a nyilvánosság elé”

A könyv a másik két fiúról is szólt, akik ugyan nem vettek részt az alkotó folyamatban, de szabad kezet adtak az édesanyjuknak, hogy írjon róluk. Mégis, amikor megjelent, a kisebbik  sokáig csak nagyon lassan, nyögvenyelősen olvasta. Angéla bevallja, hogy kicsit fájt is ez neki, elutasításként, közönyként élte meg, hogy pont a saját gyereke nem kíváncsi a visszaemlékezéseire. Nem is igazán szerette felhozni a témát, ám egy napon, amikor szóba került, a fia csak annyit kérdezett vissza:

És arra nem gondolsz, Anya, hogy ezt olvasni nekem is mennyire fáj?”

A reakció nem csak a gyász tekintetében érthető. A könyv szokatlan őszinteséggel tárja fel a baleset előtti családi élet nehézségeit, és azt, hogy hiába voltak szép elképzeléseink a gyereknevelésről, rengeteg dolog van, amit nem tudtunk megvalósítani belőle. Az anya vívódásaiban sok olvasó ismerhet magára - miközben a szereplőknek kicsit valóban ijesztő megtapasztalni, hogy az életük ilyen formában került ki a nyilvánosság elé.

A halálhoz való viszony változásai

“Nekem egy elég békés viszonyom volt a halállal. Gyerekkoromban volt egy óriási traumám, amilyet, azt hiszem, mindenki átél. Pontosan emlékszem arra az éjszakára, amikor leesett a tantusz azzal kapcsolatban, hogy mi is a halál: hogy a szüleim és én is el fogunk tűnni, hogy elveszünk a semmibe, jönnek a kukacok, és minden, ami ezzel jár. Ez akkor borzasztóan megrázott, egy fél éjszakát sírtam. 8-9 éves lehettem ekkor, és ezután kezdtem el ezzel a témával foglalkozni.”

Angéla gyerekként először a katolikus valláshoz fordult válaszokért, később fokozatosan alakult ki a maga hitrendszere. Most úgy érzi, eljutott arra a pontra, hogy békés lett a halálhoz való viszonya, és ezen a tragédia sem változtatott.

Nyilván volt bennem harag meg kétségbeesés. Természetesen nem tartom igazságosnak, nem kellett volna a fiamnak elmenni, ahogyan egyébként a férjemnek sem 44 évesen. De ez az élet, ez ilyen. Nem tudok vele mit csinálni.”

Ezt a békés hozzáállást valamennyire a gyerekeinek is megpróbálta átadni, de rá kellett jönnie, hogy a kamaszkorral ez egyre nehezebbé válik. Amíg a fiúk kicsik voltak, sok mély beszélgetésük volt, ezek tizenéves korukra megritkultak. Valószínűleg ez is kell ahhoz, hogy a viszony át tudjon alakulni két felnőtt ember kapcsolatává.

“Másnap úgy döntöttem, hogy túl fogom élni”

Angéla sokáig nem tudta hova tenni a híres “Carpe Diem” mondást, amely legismertebb fordítása úgy szól: Élj a mának! Úgy érezte, ez egyben azt is jelenti, hogy dobd el a jövőt. Később hallotta, hogy ennek a mondásnak talán pontosabb fordítása lenne az, hogy “élj a mában.” Így pedig már minden összeállt.

Aki a mában él, az nem szalad el az érzései elől. A fájdalom elől sem. Nem mindenki kezeli ezeket egyformán jól, van, aki összeroppan a terhek alatt. Pedig a fájdalom erőt és inspirációt is adhat.

Angéla a tragédia másnapján úgy döntött, túl fogja élni. Bár erős volt a kísértés, a dohányzásra sem szokott vissza: nem akarta a friss levegőtől is megfosztani magát, amikor ez volt az utolsó, amibe kapaszkodhatott. Néha gondol a különös véletlenekre, amelyek így utólag vagy arra mutattak, hogy ne induljanak el a végzetes nyaralásra, vagy pont, hogy a baleset felé lökték a fiút. Ennek kapcsán pedig gyakran teszi fel magának a kérdést: valóban van döntési lehetőségünk? Vagy a lekésett buszok és hasonló apróságok határozzák meg a sorsunkat?

A történtek után egy évvel Angéla a férjét is elveszítette. Jelenleg két, azóta felnőtt fiával Németországban él.

Az interjút teljes egészében itt láthatjátok:

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X
Mi bántja a gyerek lelkét? - TeakiadóKamaszmentő - TeakiadóNem születtél anyának! - Teakiadó