Szülő- és gyereknevelés

“Egyedül kellett hagynom otthon a gyerekeimet, mert ennyit nem hiányozhatok a munkából” - járvány alatt magukra hagyott családok

Ez az írás nem elsősorban azért született, mert a gyerekem novemberben összesen hét napot járt iskolába, miközben egy egynapos náthán kívül semmi baja nem volt. Hanem azért, mert családok tízezreit viseli meg embertelenül, hogy a járványhelyzetben teljesen magukra hagyta őket az intézményrendszer.

Beteg gyerek, náthás gyerek,
“Csak teljesen tünetmentes gyereket fogadunk”

Persze mondhatjuk, hogy értékeljük azt, ami van. Tavasszal ennyi fertőzött mellett már bőven zárva volt az ovi és az iskola, hogy a másfél évvel ezelőtti helyzetről - amikor tíz fertőzöttől már pánikhelyzet tört ki - ne is beszéljünk. Most elvileg nincsenek magukra hagyva a családok, működnek a gyermekintézmények. Igaz, csak teljesen tünetmentes gyereket fogadnak, de - mondhatnánk -  normális ember egyébként sem küldi betegen közösségbe a gyerekét. 

A teljesen tünetmentest azonban szó szerint kell érteni. Nem a lázas, bágyadt, hányós kisgyereket küldik haza, hanem azt, aki - télvíz idején a legutóbbi időkig teljesen megszokott módon - időnként kifújja az orrát. Ha véletlenül épp teljesen egészséges, akkor jó eséllyel valamelyik társáról derül ki, hogy pozitív lett a Covid-tesztje, és az egész csoportot karanténba zárják, így bő egy hétig a lakásból sem tehetik ki a lábukat.

Egy átlagos gyerek így több időt tölt otthon mint az intézményben, ami egy óvodás esetében két dolgozó szülővel megoldhatatlan logisztikai problémákhoz, egy iskolásnál pedig garantált lemaradáshoz vezet. 

“Én már nem engedhetem meg magamnak, hogy kimaradjak a munkából”

A mai szülői generáció már úgy szocializálódott, hogy természetesnek veszi: egy családban két kereső van, a gyerekekre pedig legkésőbb hároméves koruktól az óvoda vigyáz. Azzal mindenki tisztában van, hogy a legkisebb korosztály könnyen nyel be vírusokat, a kisgyerekes szülői lét ezért eddig is egyet jelentett a sok-sok táppénzen töltött idővel, és időnként a munkáltató rosszallásával. Olyasmi azonban, hogy a munkavállaló szó szerint több időt töltsön otthon, mint a munkahelyén, eddig legfeljebb extrém esetekben fordult elő. 

“Október utolsó hetére szabadságot vettem ki az őszi szünet miatt - kezdi történetét az egy óvodás és egy kisiskolás lányt egyedül nevelő Mónika - A szünet utolsó napján pozitív lett a Covid-tesztem, tíz napra karanténba kerültünk mindhárman. A munkahelyemen szívták a fogukat, de tudomásul vették. Alig szabadultunk, ki, két napot járt a harmadikos lányom iskolába, amikor visszatették karanténba egy covidos osztálytárs miatt. Vettem egy mély levegőt, és otthon hagytam egyedül. Másnap hívtak az oviból, hogy a kisebbiknek folyik az orra, menjek érte. Mit tehettem volna? Egyedül tartom el őket, hitelt fizetek, szüleim nagyon betegek, ennyit nem maradhatok ki a munkából. Otthon hagytam a 4 évest a 9 évesre. Felelőtlenség volt? Biztos. De az vesse rám az első követ, aki ezt jobban meg tudta volna oldani.”

A home office sem old meg mindent

Sok cég rendszeresítette a járvány kitörésekor a home office-t, ami a közfelfogás szerint a szülőknek is ideális, hiszen így váratlan helyzetek esetén sem kell kimaradniuk a munkából, miközben a gyerekek felügyelete is biztosítva van. Elvileg, Mert hogy egy-két kisgyerek mellett mennyire hatékony a munkavégzés, csak az tudja, aki maga is próbálkozott már ilyesmivel.

Kingának két óvodás fia van. Olyanok, mint két folyamatosan pörgő búgócsiga. Ebben a tanévben nem igazán fordult még elő olyan nap, amikor mindketten óvodába mehettek volna. Kinga munkaideje 8-tól 4-ig tart, ezalatt folyamatosan koncentrálnia kellene, bármikor elérhetőnek kell lennie, ez pedig egy vagy két nagy mozgásigényű, folyamatos foglalkoztatást igénylő gyerek mellett gyakorlatilag lehetetlen feladat.

“Teljesen el vagyok keseredve. A gyerekek egész nap be vannak zárva a panelba, a munkaidőm végén már sötét van, akkor tudom csak levinni őket. Nem tudok velük foglalkozni és a munkámmal sem vagyok képes haladni. A gyerekeim képernyőfüggőkké váltak, mert csak úgy van egy kis nyugalmam tőlük, ha a tévét vagy a tabletet bámulják. Megbuktam anyaként és munkavállalóként is. Egyre többet gondolkodom azon, hogy fel kéne mondanom, szűkösen, de talán megélnénk a férjem fizetéséből. Egy fenékkel két lovat ugyanis, úgy látszik, én nem tudok megülni.”

Igazolásgyárrá váló gyermekorvosok

A leginkább groteszk helyzetet egy speciális magyar jelenség, az igazolások kérdése okozza. Míg a legtöbb európai országban a szülőt elég felnőttnek tekinti a rendszer ahhoz, hogy orvosi segítség nélkül ki legyen képes egy náthát vagy akár egy enyhébb lázas betegséget kúrálni, majd utána fel tudja mérni, mikor gyógyult meg a gyermeke annyira, hogy visszatérjen a közösségbe, itthon erre hagyományosan félévente-évente három nap lehetőségük volt a családoknak - eddig. Most ugyanis a járványhelyzetre hivatkozva sok intézmény minden egyes hiányzás után orvosi igazolást kér.

A gyakorlatban ez a következőképpen néz ki: gyermek kifújja az orrát, ezért nem megy iskolába. A szülő felhívja a háziorvost, akivel megbeszéli, hogy a biztonság kedvéért két-három napot otthon marad. Az időszak leteltével az orvos elküldi az igazolást e-mailben, vagy a szülő leszalad érte a rendelőbe. Tehát az orvos úgy igazolja le, hogy a gyerek beteg volt, de már egészséges, hogy egyáltalán nem is látta, csak hisz a szülőnek. 

De ha az orvos képes erre, akkor az iskola miért nem?

Mi lenne a megoldás?

Ezt nem tudjuk. Nem vagyunk járványügyi szakértők, és készséggel elhisszük, hogy nem árt az óvatosság. Talán az sem baj, hogy betegen munkába járni az utóbbi időben egyre kevésbé számít erénynek. Azért reméljük, hogy egy idő után egy kis emberség is szorul az óvintézkedések közé. Hiszen ne legyünk naivak: a covid még nagyon sokáig velünk marad. Hosszú távon pedig senkinek nem lehet célja, hogy a családok tömegeinek kelljen választani a megélhetés és a gyereke biztonságos felügyelete között.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás