Szülő- és gyereknevelés

Megengedhető egy alsóst felügyelet nélkül kiengedni az utcára? Ezért engedem szabadjára a gyerekeimet

Kevés korábbi elvemet sikerült megtartanom a gyereknevelés során, egyet azonban igen, és büszke is vagyok rá: a gyerekeim, ha nem is annyira szabadok és gondtalanok, mint én voltam az ő korukban, de elég közel állnak hozzá.


A mai napig megdobban a szívem, ha a saját kiskamaszkoromra gondolok. 9-10 évesen a játszótéri bokrok között játszottunk Pál utcai fiúkat a barátnőimmel, néhány évvel később pedig a nyakunkba vettük a várost, céltalanul szálltunk fel egyik buszról a másik villamosra, közben pedig nem tudtuk abbahagyni a nevetést – egészen eufórikus hangulatba kergetett minket ez a korábban soha nem tapasztalt szabadság.

Sok mindent elképzeltem, hogyan fogom a saját gyerekeimet nevelni. Ezek nagy részéről kiderült, hogy a valósággal köszönőviszonyban sincsenek, szépen lassan az összes elv mehetett a kukába – egyet kivéve. Az én gyerekeim is, amennyire lehet, olyan szabadok és önállóak, mint én voltam az ő korukban.

Gyerekek Amerikában és Japánban

Az elképzelés, miszerint egy alsós gyerek már nem szorul folyamatos felügyeletre, a világ nagy részén nem kelt megütközést. Japánban már első osztálytól arra biztatják a szülőket, hogy nyugodtan engedjék el egyedül a gyerekeket a suliba. Európában a német és a svájci kicsik már simán felügyelet nélkül mennek az óvodába. Ugyanakkor a brit szülők közel fele szerint 14 éves kor alatt nem szabad egy gyereket egyedül kiengedni az utcára, sőt, egyeseknél ez a határ 16 év. Amerikában pedig több helyen a gyermekvédelmet is kihívják, ha egy alsós egyedül jár iskolába.

Ahány ország tehát, annyi szokás. A saját véleményünket nagyban alakítja a környezetünkben elfogadott álláspont, akkor is, ha ezt igyekszünk tagadni.

Okok, amiért szabadjára engedem a gyerekeimet

Hogy miért engedem az alsós gyerekeimet önállóan az utcára? Mert meggyőződésem, hogy ez rövid- és hosszú távon egyaránt az ő érdeküket szolgálja.

A legfontosabb: amíg lent vannak a levegőn, nem otthon ülnek a panelban. Ne legyünk álszentek: a legtöbb gyerek az ő korosztályukból már sajnos nem legózik, olvas vagy kézműveskedik a szobájába zárkózva, hanem a telefonját nyomkodja. Ez pedig semmivel sem biztonságosabb időtöltés, mint a játszótéren ugrálni, vagy a focipályán rohangálni órákon keresztül.

A mai gyerekek elkeserítően keveset mozognak. Ezt nem úgy kell érteni, hogy kevesen járnak közülük szervezett sportfoglalkozásra, mert nem ez lenne a cél. Hanem azt, hogy kevesen képesek közülük a saját lábukon eljutni A-ból B-be. Az évmilliók alatt folyamatos mozgásra kifejlődött izmaikat jelenleg gyakorlatilag semmire nem használják. A folyamatos ülés nem csak elhízáshoz vezet, hanem viselkedési problémákhoz, sőt, tanulási zavarokhoz is, mivel a nagymozgások és az agy fejlődése szorosan összefügg. Kimutatták például, hogy a fára mászás jobban növeli az agy teljesítőképességét, mint bármilyen fejlesztő feladatsor kitöltése. 

Ugyanakkor még ennél is fontosabb az a meggyőződésem, hogy az én árgus szemeimtől távol olyan képességek fejlődnek ki bennük, amelyeknek folyamatos felügyelet nélkül esélyük sincs. A képesség, hogy hazataláljanak viszonylag messziről is. Hogy elsimítsák a fellépő konfliktusokat. Hogy kialakuljon bennük egy belső tartás, ami arra készteti őket, hogy bizonyos dolgokat ne tegyenek meg akkor sem, ha tudják, nem vagyok ott, hogy ezt megakadályozzam. Ha pedig mégis tesznek olyasmit, amit helytelenítek, akkor sem dől össze a világ – vagy tegye fel a kezét az, aki gyerekkorában soha semmit nem követett el, amitől a szülei kiakadtak volna, ha megtudják. Meg kell tapasztalni ezt is.

Ez már nem az a világ, ahol ezt engedni lehetne – valóban?

Hogy mit takar ez a nagy szabadság? Semmi különöset. Egyedül járnak iskolába és edzésre. Út közben beugorhatnak a kisboltba egy csokiért, vagy hazakísérhetik egy osztálytársukat. Van telefonjuk, de nem kötöttem rá GPS nyomkövetőt, és az ilyen tízperces kitérőkre nem kell külön engedélyt kérniük. A fiam lejár a közeli focipályára, és ha ott talál valakiket, becsatlakozik a játékukba, akkor is, ha nem ismerik egymást. Neki főleg szokása, hogy ebéd után lemegy a pályára, és vacsorára ér haza. Soha nem fordult még elő, hogy késett volna.

Vannak a környéken, akik hasonló szellemben nevelik a gyerekeiket – ők a játszótársak -, de rengeteg esetben kaptam meg azt is, hogy mindezt ma már nem lehet engedni. Ez már nem az a világ. Hogy miért is nem? Mert annyi mindent hallani. Hogy konkrétan mi az, amit hallani lehet? Erre még soha nem kaptam választ.

Amerikában a gyerekek leggyakoribb haláloka az autóbaleset, ezt követi szorosan a családi medencébe való belefulladás. A szülők mégis a gyerekrablástól rettegnek, aminek az esélye egymillió az egyhez. Magyar statisztikát nem találtam, de azt lehet tudni, hogy a gyerekrablásos ügyek mindegyike gyermekelhelyezéshez kapcsolódik – jellemzően a különélő szülő nem viszi vissza a gyereket láthatáskor. A „megpróbálták a gyereket betuszkolni egy fekete furgonba”- típusú történetek mindegyikéről kiderült eddig, hogy figyelemre vágyó gyerekek vagy vicces kedvű felnőttek fejéből pattantak ki.

Persze tudom, vannak környékek, ahol nem árt az óvatosság. (A mienk nem ilyen). A megnövekedett autóforgalom is valós veszélyt jelent.  Ugyanakkor meggyőződésem, hogy hamar elérkezik az a kor, amikor a 24 órás felügyelet már inkább akadályoz, mint biztonságot nyújt, és amikor hosszú távon több veszélynek van kitéve az a gyerek, aki a szobájában kuporogva játszik a számítógépén, mint az, akit ésszel, de kiengedünk a nagyvilágba.

(A statisztikák nagy része Linda Åkeson McGurk, Amerikában élő svéd újságíró There’s No Such Thing as Bad Weather (Nincs rossz idő) című könyvéből származik.)

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X
Mi bántja a gyerek lelkét? - TeakiadóNem születtél anyának! - TeakiadóKamaszmentő - Teakiadó
Nem születtél anyának! - Teakiadó