Szülő- és gyereknevelés

Miért nehezebb ma gyereket nevelni, mint harminc éve, és kell-e, hogy így legyen? – elolvastuk Kim John Pyne Egyszerűbb gyermekkor című könyvét

Kim John Pyne könyve azoknak a szülőknek szól, akik kezdik sejteni, hogy a játékhegyek, a különórák dömpingje és a folyamatos rohanás nem biztos, hogy hosszú távon a gyerek érdekeit szolgálja.

Az amerikai pszichológus, Kim John Pyne kezdő korában jakartai és kambodzsai menekülttáborok gyerekeivel dolgozott. Ezek a kicsik gyakran már a táborban születtek, életüket a nélkülözés, a bizonytalanságok és a folyamatos fenyegetettség érzése határozta meg. Nem meglepő, hogy legtöbbjük a poszttraumás stressz szindróma tipikus tüneteit mutatta: szorongtak, kényszeres viselkedésformákat vettek fel, és rendkívül lobbanékony volt a természetük.

Annál inkább meglepte Kimet, amikor Angliába költözvén rendezett, szerető középosztálybeli családok gyermekeivel kezdett foglalkozni, akiken ugyanazokat a tüneteket fedezte fel, mint a menekült gyerekeken. Mégis mi lehet az, ami annyira szorongatja ezeket a látszólag békés körülmények között élő, bizonyítottan nem bántalmazott, nem elhanyagolt gyerekeket, hogy viselkedésük nem különbözik a háború elől menekült kortársaikétól?

Aggodalom és túlszülőség

A könyvben megszólaltatott szülők egyetértenek abban, amivel valószínűleg a magyar anyák és apák is azonosulnak: hogy ma sokkal nehezebb gyereket nevelni, mint néhány generációval korábban. A leginkább jellemző szülői érzelem az aggodalom: az amerikaiak 50 százaléka retteg attól, hogy a gyermekét elrabolják, pedig a statisztikák egyáltalán nem támasztják alá ennek a félelemnek a jogosságát. Az eltűnt gyerekek 95 százaléka maga szökik meg, és három napon belül haza is talál, a többiek pedig általában az elvált szülők marakodásának az áldozatai. Elég azonban egyetlen eset, amelyet a média kellőképp részletesen bemutat, és gyerekek millióit nem engedik ki többé az utcára játszani.

Vannak azonban ennék földhözragadtabb aggodalmaink is. Biztos, hogy minden lehetőséget megadunk a gyermekünknek? Behozhatatlan hátrányba kerül, ha nem vesszük meg neki csecsemőkorában a fejlesztő csodajátékot? Honnan tudhatnánk, a zenéhez, a tánchoz vagy a sporthoz van-e tehetsége, ha nem adjuk meg neki az esélyt, hogy mindben kipróbálja magát? Eleget magyarázom-e neki a világ működését? Ezekből a félelmekből nő ki a „túlszülőség” jelensége, amely ma már odáig fejlődött, hogy a felsőoktatási intézmények panaszkodnak hallgatóik szüleire, akik folyamatosan bele akarnak szólni az ott folyó munkába.

A „túlszülő” a saját kudarcának tekinti, ha a gyermeke unatkozik, feladatának pedig azt, hogy minden pillanatban fejlessze vagy szórakoztassa őt. Elhalmozza választási lehetőségekkel a játékokkal kezdve a ruhákon át addig, hogy tőle kérdezi meg, mi legyen a vacsora – és nem veszi észre, hogy eközben pont a biztonságot adó korlátokat nem adja meg neki.

Az egyszerűsítés területei

Amit szülőként tehetünk, az, hogy egyszerűsítjük gyermekeink körül a világot. Megkíméljük őket a rendetlenségtől, a feleslegesen sok választási lehetőségtől, a túlzsúfolt napoktól, és bármilyen meredeken is hangzik, olykor a saját magunk túlzó jelenlététől is. A felhalmozott játékokat megtizedeljük, hogy csak a tényleg szeretett darabok maradjanak szem előtt, így lehetőség nyílik a valódi kreativitás kibontakoztatására; a családi életet ritmusosabbá tesszük, ahol nagyjából mindig lehet tudni, mikor mi fog történni; visszaveszünk a különórákból, és ha egy nap különösen pörgősre sikerül, az utána következőkben lehetőséget adunk a lenyugvásra; és megkíméljük a gyerekeket az őket megterhelő témáktól, amik kibírhatatlan súllyal nehezednének a vállukra.

Ez utóbbi talán a legnehezebb. Sok szülő büszke rá, hogy a gyereke milyen jól értesült, mennyi mindent tud a világról – de abba belegondolnak-e, mit érez egy hatéves, akinek a klímakatasztrófától való rettegésben kell felnőni? Teljesen rendben van, ha érdekel minket a politika, és a főnökünkről is meg lehet a véleményünk – de ne csodálkozzunk, ha a gyerekünk a vezetőkre tett folyamatos vitriolos megjegyzéseink hatásárra a tanító nénin mutatja be, ő maga milyen szarkasztikus tud lenni. (Persze lehet erről beszélgetni, de nem feltétlenül előtte.)

Az egyik legfontosabb pontja a gyerekkornak Kim szerint a közös családi vacsora. Egy olyan alkalom, ami közben nem nézzük a tévét, senki nem veszi fel a mobilját, csak próbálunk együtt lenni. Bevezethetjük gyertyagyújtással, egy perc csenddel, vagy ha vallásosak vagyunk, közös imával. Nem biztos, hogy minden alkalommal felemelő lesz, lehet, hogy olykor döcögősen fog menni a társalgás, lehet, hogy olykor még türelmetlenek is leszünk egymással, de hosszú távon ez lehet egy biztonságot adó pillére a családi életnek.

A gyereknek ugyanis erre van a legnagyobb szüksége. Kiszámíthatóságra és biztonságra. Ha ebben nő fel, felnőttként magától is képes lesz szárnyakat növeszteni.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó