Olvasni vagy nem olvasni: az itt a kérdés

Elolvasni, megismerni és megérteni szövegeket úgy, hogy nem rövidített formában, emojikból kirakva vagy a tévéből hallgatva kapjuk meg, ez egy olyan attitűd lehetne, amellyel az emberek többet értenek a világból, többet értenek magukból és sokkal stabilabb szerepben tudnak részt venni a lokális és globális közösségekben. Azonban manapság az irodalomoktatás egy kötelező, a központi elvárásokat papíron teljesítő tevékenységgé kezd sorvadni, és végül a funkcióvesztéssel akár még kárt is okozhat. Fenyő D. György, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke nemrég megjelent Az irodalomtanítás módszertana című könyvében az irodalomoktatás fontosságát hangsúlyozza, és módszertani, valamint filozófiai támogatással segíti az irodalomoktatás reformjait. Könyvében nem csak elméleti, de gyakorlati támaszt is ad olvasóinak, figyelembe véve az eltérő képességű és szocializáltságú tanulók közötti különbségeket, illetve az egyébként tanítani akaró tanárok rajtuk kívül álló okokból való tehetetlenségét is.

A könyv felelős kiadója, a Tea Kiadó szervezésében december 10-én Budapesten megszervezett oktatással és gyerekpszichológiával foglalkozó tematikus napon az egyik beszélgetés Fenyő D. György könyvéről folyt. A könyvet az elismert irodalomtanár 10 éven át készítette, és az előadáson elmondta, hogy ugyan jó pár dolog változott ez alatt a 10 év alatt a világ előrehaladásával, de a cél, amiért a könyvet megírta, az évek múltával még fontosabb lett: „A diákok érdekeit az szolgálja, hogy annyit tanuljanak és azt tanulják, ami a fejlődésüket szolgálja. Ez nagyon nyakatekertnek tűnhet, mégis ebben a formában összegezhető az, hogy nem szabad sem többet tanítani nekik, sem kevesebbet annál, mint amit be tudnak fogadni, de amitől már fejlődnek” – írja könyvében.

Mi a baj a mai irodalomoktatással?

Nem biztos, hogy baj van, de azt tapasztaljuk, hogy a legtöbb diák összerezzen, amikor a kötelező olvasmány szavakat hallja, és sokan már könyvet sem vesznek a kezükbe. Ahogy a szerző is elmondta az írótalálkozón: Radikálisan csökken az irodalom közösségteremtő szerepe. Míg korábban – 10-20 évvel ezelőtt – jelentősen érzékelhető volt az irodalom által kialakult csoportok, társadalmi rétegek közösségei, amelyeket az olvasás élménye és az olvasás által szerzett információk hasznosítása tartott össze, manapság ez már egyre ritkább. Mostanra ezek a rétegek – az olvasmányokat tekintve – összemosódtak, és szinte harcolni kell azért, hogy a mai ifjúság nyitott legyen akár a hajdani, akár a kortárs irodalmi alakok üzeneteire. 

A digitalizáció egyrészt magával hozza az információkhoz való gyorsabb hozzáférés lehetőségét, másrészt a rengeteg információ közt elveszhet a lényeg. Az átiratok, kivonatok, mások általi olvasmányértelmezések, filmre vitt művek elveszik az olvasók saját fejlődési lehetőségeit, amelyet a saját olvasási élmény által élhetnének meg. Romlik a szövegértési képesség, a koncentrációs képesség és az érzelmi intelligencia fejlődése, amelyek erősítéséért pedig elvileg főként az irodalomoktatás lenne a felelős. Egyre nyitottabbak ugyan az egyéb szakos tanárok is, hogy saját tantárgyuk részeként a diákok szövegértését is fejlesszék, de még mindig leginkább a magyarórákon dedikálható feladat az írás-olvasás-értelmezés gyakorlása.

Kompromisszumokkal a cél érdekében

A szövegértés és a magyar nyelv gyakorlásán kívül természetesen egyéb funkciója is van az irodalomoktatásnak, és a cél érdekében érdemes haladni a korral. „Nem szabad sem olyat tanítani nekik, amit nem érthetnek meg, de olyat sem, ami érdektelenül egyszerű. Egyrészt: minél többet – hogy az iskola betöltse azt a funkcióját, hogy jól kihasználja a legtanulékonyabb és legtöbbféle dologra fogékony életszakaszt. Másrészt: minél kevesebbet – hogy mindent, ami elhangzik, megérthessenek a gyerekek, megjegyezhessenek, begyakorolhassanak, minden a sajátjukká váljon. Amikor egy tanár dönthet a tananyagban, akkor ezt a kettősséget kell állandóan a szeme előtt tartani. Pontosan annyit kell tanítani, amennyit jól meg lehet tanítani, ami azt jelenti, hogy amennyit a diákok jól (élményszerűen, alaposan, önmagukévá téve) meg tudnak tanulni” – olvasható Fenyő könyvében.

Az irodalomoktatás reformjairól régóta zajlik vita, és bár a kötelező olvasmányok listája évről évre frissül, a módszertani felzárkózás még hátravan. A könyv szerzője szerint az elmúlt 100 évben praktikusan felszámolódott a tényleges analfabetizmus Magyarországon, és az olvasás is  demokratizálódott., de a megváltozott személyi kapcsolódási folyamatok (okostelefonok, internet, covid stb.) negatív hatással vannak az irodalom közösségteremtő hatására. A reformra leginkább azért van szükség, mert változnak az egyedi olvasási szokások: az idő felhasználása megváltozott, mindent gyorsan szeretnénk megtudni, megérteni, valamint eltérnek az olvasásra használt eszközök is (elterjedt az okostelefonok, laptopok, tabletek használata). A felgyorsult világunkban kevésbé szánunk időt arra, hogy elmélyüljünk tevékenységekben, márpedig az olvasás egy olyan cselekvés, amelyben el kell merülni ahhoz, hogy meghozza értékeit. A minél gyorsabb, minél több információszerzés felszínességet hoz, és egy olyanfajta kiszolgálási igényt, amely miatt a könyvek szinte unalmasnak vagy a legtöbb esetben „nem érthetőnek” tűnhetnek.

„Nem lehet elolvastatni bizonyos műveket és nem lehet elolvastatni bizonyos iskolákban, de erről az oktatáspolitika egyáltalán nem vesz tudomást. A részlettanítás egy jól működő kompromisszum lehet. Az olvasmányok filmként levetítése nem biztos, hogy jó kompromisszum” – hangzott el Fenyőtől a könyvbemutató előadáson. A teljes könyvek helyett kiemelt részletek bemutatására Fenyő D. György több módszert is megmutat a könyvében, hogy ezzel is segítse az olyan tanárok munkáját, akik felismerték, hogy nem tudnak bizonyos – a kötelező olvasmányok listájában szereplő – könyveket ráerőltetni a diákjaikra, így legalább részletek bemutatásával bővítik a gyerekek tudását:

„Részleteknél különösen fontos, hogy hogyan kapják meg a diákok a kiválasztott szöveget, hogy a kézbe adott szöveg eligazító, rendezett legyen. Fontos, hogy tudják, honnan van a szöveg, hogy előre elmondjuk, hogy részletről van szó. És mindenekelőtt: addig nem érdemes felolvasni, amíg a megértéshez szükséges információkat át nem adtuk. Nem elég utólag magyarázatokat fűzni hozzá, mert az már csak lábjegyzet lehet, de nem segíti, hogy a felolvasás során a részlet élmény legyen. Előre el kell mesélni mindent, alaposan és plasztikusan” – olvasható a könyvben.

„A tanár elmesélheti vagy írásban kézbe adhatja a regény történetét, a szereplők előéletét. A megírás nagy feladat, és újabb értelmezési nehézségeket okozhat – viszont megmarad. Az elbeszélés érdekes, jó hallgatni mint mesét, sokkal erősebb hangulati értéke lehet – de nem marad meg. Valószínűleg a legjobb, ha elmeséljük a sztorit, és valami emlékeztetőt is adunk a gyerekek kezébe, például a szereplők nevét, a történet legfőbb paramétereit. Ezt elkészíteni nem olyan nagy munka, mint egy regény-összefoglalót írni, mégis segítséget jelenthet” – írja a tapasztalt irodalomtanár.

Tanulmányi eredmények kontra olvasási élmény

„Szerintem a rövidített változatokat elolvasni elég ahhoz, hogy az elvárt szintet teljesítsük az iskolában” – olvasható el egy mai gimnazista tollából egy kutatásban, ami a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban indult el. A HR KOPO Csoport által 2022. december 16-án indított kutatás is egyértelműen megmutatja, hogy az olyan olvasmányok erőltetése, amelyet az ifjú olvasók ignorálnak, végül csak kivonatok kapkodós értelmezéséhez vezet, valamint puskák és trükkök alkalmazásához az irodalom dolgozatokon szerezhető jobb érdemjegy érdekében. De nem ez a cél!

A kutatást eddig több, mint 130 fő töltötte ki, 70 százalékuk 16-25 év közötti, és a kitöltők több, mint 60 százaléka válaszolta azt, hogy maximum 10 kötelező olvasmányt olvasott el életében. A kitöltők 15 százaléka szerint nem fontos kötelező irodalmat olvasni, és csupán 40 százaléka gondolja azt a választ adóknak, hogy olyan értékeket ad nekik a tantervben szereplő könyvek elolvasása, amely közösségi értékeket, érzelmiintelligencia-fejlődést vagy az életüket fejlesztő ismeretek nyújt. További érdekes adat, hogy a kutatásban résztvevők 41 százaléka szerint a kötelező olvasmányok elolvasásának számonkérésekor tanáraik olyan sok felesleges információt kérnek számon, amelyeket akkor sem tudnak megválaszolni, ha elolvasták az adott könyvet. Vajon mit érnek el ezzel a pedagógusok? Vajon a feltett kérdések rosszak vagy a diákok nincsenek azon az olvasás-értelmezési szinten, amellyel az értő olvasás megvalósulhat? Későbbi életükben, amikor egy munkaszerződést vagy egy termékhasználati utasítást kell majd elolvasniuk, mennyire lesz könnyű értelmezniük a szöveget? És vajon – ha elvesszük a kedvet az olvasástól – hány könyvet fognak elolvasni még életükben, amikor már nem lesz kötelező? A kutatásban egyelőre olyan középiskolások és 30 feletti választ adók vettek részt, akik saját nyilatkozatuk szerint minőségi, az elért eredményeket tekintve elismert középiskolák diákjai vagy volt diákjai. Mi lehet a helyzet az elmaradottabb térségekben, iskolákban? A kutatás nem zárult még le, de máris olyan eredményeket mutat, amelyeken érdemes elgondolkozni.

Hogyan tovább?

Fenyő D. György szerint: „A diákok szempontját megfogalmazó paradoxonunk – minél többet és minél kevesebbet – értelmében az következik, hogy mindent ki kell hagyni, amit törvényesen lehetséges, és amiről azt tapasztaljuk, hogy megemészthetetlen, nem nekik szóló, érdektelen, demotiváló. Másrészt viszont mindent meg kell tanítani, ami nekik szól, ami fejlesztő hatású, amiből megérthetnek valamit a világból és önmagukból” – írja könyvében.