CsaládÉletszakaszokóvodás

Mindennapi történeteink

Kantáta gyermekhangra és idegekre

A kantáta váltakozó kórus- és szólóének részekből álló, zenekar kíséretes mű (lásd Tóth Dénes: Hangversenykalauz). Helyszín: egy négygyerekes család étkezője, rögtön a játszósarok és a nappali, no meg a konyha mellett. Balról: reggeli maradék; jobbról: ebéd maradék; középen: étkezőasztal. Téma: az asztalon hever, rögtön a vacsora mellett. Idő: kívül esős, belül túl késő, a gyerekeknek már régen az ágyukban kellene az igazak álmát aludniuk.

Közreműködik:

Apa: Úgyis, mint papi, papinci, pampuska: beosztását tekintve jelenleg a  család feje (bariton).

Lüpi:   Legidősebb, 6 éves gyermekem, aki rendes körülmények között az Ábel névre (sem) hallgat (alt).

Kinga:  5 éves kislányom, aki arról híres, hogy három éves korában egyik pillanatról a másikra önként leszokott az ujjszopásról, mert tetszeni akart a fiúknak. Azóta is rendszeres időközönként férjhez akar menni különböző hasonló korú, jóképű lovagokhoz. Meg kell jegyeznem, elég jó ízlése van (szoprán).

Balu: Legkisebb lányom szerint Baluka, 4 éves. Különös ismertetőjele, hogy a lehető leglehetetlenebb helyzetek közepén valamely családtag ölébe helyezkedik, és elmélyült ujjszopás közepette folyamatos kényeztetést igényel (mezzoszoprán).

A következő kép nem jeleníthető meg, mert hibákat tartalmaz: „http://www.koloknet.hu/files/574_kantata1.jpg”.Jazaza: Kétéves, és amíg újabb utód nem születik (ennek a lehetőségnek még a gondolata is édes jó anyám rémálmainak főszereplője, neki sokszor a jelenlegi létszámmal is nehéz megbirkóznia) a legapróbb tündérke a családban. Ő az, akinek mindent szabad, akinek minden kívánságát azonnal teljesíteni kell, és akinek minden játékot nyomban oda kell adni, különben vigasztalhatatlan zokogásba, esetleg artikulátlan üvöltésbe kezd. Ezt pedig az én megfáradt idegeim képtelenek elviselni, ezért családtagjaim – közös megegyezéssel – a megelőzés módszerét alkalmazzák. Nincs is más választásuk, ha nem akarják, hogy kicsi lányomhoz hasonlóan én is sírjak és üvöltsek (koloratúr szoprán).

Mami: Az állandóan fogyókúrázó, örökké depresszív, szociális fóbiában és kisebbrendűségi érzésben szenvedő, labilis idegzetű, kiszámíthatatlan vezéregyéniség, mellékállásban : ÉN (alt).

Első (fel)tétel

– Pi - sil - ni   k-e-e-ell!!!

Nálunk mindig ezekkel a szavakkal veszi kezdetét az étkezés. Nem úgy , mint más rendes családoknál, ahol, miután az anyuka gyönyörűen megterít, és az asztal közepére kiteszi a töltött pulykamellet, a család feje jó étvágyat kíván, és kimért mozdulatokkal megszeli a fenséges pecsenyét. Nálunk nem csak a pulykamell hiányzik...

Balukám nagy nehezen lekászálódik a helyéről, jobb kezével lesodorja a poharát, melynek teljes tartalma beleömlik Lüpi ölébe, a bal kezébe szorongatott villával szemen böki Apát, aki ezután egy jól irányzott legyintéssel adja meg neki a kezdő lendületet. Balu, elveszítve egyensúlyát, belezuhan az el nem pakolt építőkockákba, és ezzel a mozdulatával véletlenül elgáncsolja a kakaós ruhája miatt dühöngő, átöltözni igyekvő Lüpit. Így tehát a vacsora elkezdésének első kísérlete tragikus körülmények között meghiúsult, a másodikkal a helyszín és a szereplők tisztába tevéséig várni kell.

Második (főt)tétel

És elérkezett a várva várt pillanat. Elkezdtük. Pontosabban elkezdték, hiszen én a fogyókúrám miatt nem csatlakozhatom a kedélyesen csámcsogó társasághoz, ezért aztán inkább elkezdem énekelni gyermekeim kedvenc slágereit (ez legalább nem hízlal).

– Inkább kapcsolnád be a rádiót! – ez Apa. Neki ugyanis szent meggyőződése, hogy mindent sokkal jobban lehet csinálni, ha közben valami folyamatosan zörög, lüktet a zeneládában.

– Ne már, apa! Ez sokkal szebb! – Lüpi egy lefegyverző bájmosolyt az arcára erőltetve felém fordul: – Mami, mikor kezdődik a Herkules?  –  Balu már szolgálatkészen ugrik is, hogy bekapcsolja a tévét.

– Jössz vissza azonnal, csak nem képzeled, hogy vacsora közben a tévét fogjuk bámulni!

– Na, de mami, hiszen mindig azt szoktuk...

– Az lehet, de mától új életet kezdünk ! – A gyermeknevelési szakirodalom hatása. Pontosan tudom, hogy milyen helytelen, ha a gyerekek erőszakos filmeket néznek. Rájuk ragad az a sok helytelen viselkedési mód, verekedősek, durvák lesznek. Nem is beszélve a pszichésen negatív belső hatásokról, a dadogásról, a félelemmel teli, álmatlan éjszakákról. Nem, én nem szeretném, ha az én gyermekeim is olyan agresszívak és kezelhetetlenek lennének, mint a szomszédék Lajoskája és Rezsőkéje.

Mialatt ezeket végiggondolom, már indulok is az előkészített, kakaóval teli kancsóért, amit az előzőekből okulva már nem mertünk az asztalon hagyni. Gyermekeim mintha csak ezt várták volna, kórusban rákezdenek jól bevált rigmusukra, az első témára ( Fortissimo " I N N I T , I N N I T ! "), gondosan ügyelve arra, hogy mindig az vegye át a szólamot, akinek a poharát telitöltés végett éppen a kezemben tartom. Néhányszor ugyan már megpróbáltuk megértetni velük, hogy a helyzetnek már ilyen előrehaladott állapotában teljesen felesleges dobhártyaszaggatóan kántálni, mindenféle pedagógiai ráhatásunk meddő próbálkozásnak bizonyult.

Ebben a pillanatban koloratúr szoprán hangon bemutatkozik a második téma a „még egyet a csípőt, még egyet a sajtosat” kezdetű. Harmonikusan beleolvad az első témába, hogy majd, miután az céljafosztottan elhalkult, fokozatosan átvegye a műben betöltött szerepét.

Itt kezdetét veszi a lassú átvezető téma: erőtlen próbálkozásom a „kicsit szomorkás a hangulatom máma” címre hallgató, népi jellegűvé vált műdal előadására, de a kezdő sornál nem is nagyon jutok tovább, mert elsöprő erővel lép közbe a vaskosan erőteljes hangvételű bariton: „Nem lehetne inkább mégis  a rádió?”, majd visszatérő refrénként a koloratúr szoprán egy újabb változata: „Még egyet a párizsis kenyeret!”

Váratlanul, minden előzetes jel nélkül, újabb, eddig nem említett hangszer csatlakozik a többihez, és bár hangja nem oly erőteljes, mégis egy egész másodpercre képes teljesen háttérbe szorítani családi együttesünket, és igen gyors lépésekre ingerelni a család fejét. Fél percig kell csupán hiányolnunk a selymesen lágy hangú baritont, hiszen a hívás téves. Fél perc, akár egy örökkévalóság, amíg egyedül kell győznöm a visszatérő, és újonnan induló melléktémák áradatát, és lereagálni a "kérek még inni"-ket, a "hozd ide a lekvár"-okat, a "miért fogyott el a kakaó" -kat, nem is beszélve a távolról pianissimóban hangzó "t ö - r ö l d - m e g    a   f e - n e - k e - m e t" -ről.

Bennem egy sápadt dallam lopakodik elő, megpendítve az ideg húrjait, s mint baljós árnyék küzd a tiszta lelkiismerettel. Nem más ő, mint az önzés fekete lovagja, ki megtöri gyermeknevelési elveim páncéljába öltözött, megfáradt anyai szívemet:

– Kapcsoljátok be a tévét !

De jó ez a csönd. Ez a filmből áradó, lassan halkuló, békés halálhörgés, ez a barátságosan megértő szelíd csontropogás. Miközben élvezem a mennyei nyugalom minden áldását, a zene még egyszer nekiiramlik, de a sürgető kérés itt már mesterkélt. A koloratúr szoprán végül a szívemnek oly kedves zárótémával búcsúzik: "kötyönöm a ebídet". Az ének- és zenekar békésen feloszlik, a munka helyét átveszi a jól megérdemelt pihenés. Miután Jazazát kisegítettem az etetőszékéből, és meggyőződtem róla, hogy gyermekeim megtalálták pizsamáikat, lerogyok az étkezőasztal mellé, és eszem. Mindent, amit az asztalon találok, sajtot, lekvárt, pirítóst. Kéjesen kakaót szürcsölök hozzá.

Mégse dobhatok ki ennyi maradékot !!!

Hasonló tartalmakért iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre!
 

Kölöknet hozzászólás

aláírás