Iskola

Vadászati kiállítás gyerekeknek

Az „Egy a természettel” című budapesti vadászati és természeti világkiállítás szeptember 25-én nyitott. A médiában meglehetősen megosztó kép alakult ki róla. Az ellenzéki sajtó nem kímélte a rendezőket: a halál apoteózisát látta benne és azzal az álszent javaslattal álltak elő, hogy a kiállításra fordított 70 milliárd forintnak jobb helye lett volna a természetvédelemben. Már csak a címe miatt is. Ráadásul szerintük a kutya se kíváncsi a kiállításra, még a vadászebek sem. A másik oldalon az volt a válasz, hogy a magas költségeket az indokolja, hogy országszerte történnek események a vadászkiállítás keretében (bár, hogy ezek micsodák, sehol sincs igazán részletezve), illetve hogy nem pénzben kell számolni a megtérülést, hanem az ország jó hírében. Egyébként is, a kiállítás célközönsége Kovács Zoltán szóvivő és vadász szerint a gyerekek voltak. És igaza volt, mert ahogy ott járva körbenéztünk, jól láthatóan komplett osztályokat utaztattak fel a kiállításra, és ha lehet hinni a híreknek, ingyen.

Bevallom, engem a kíváncsiság mellett elsősorban a nosztalgia vitt ki a vásárra. Az 1971-es budapesti vadászati kiállítás idején kilenc éves voltam, és ma is jól emlékszem az eseményre, mert a fehér tigris (emlékeim szerint szibériai, de a mostani leírások szerint indiai volt) nagyon ütős volt. Meg aztán a családi hagyomány. Nagyapám vadászott, sokáig ott voltak az előszobánkban a trófeák, köztük egy nagy muflon agancs Makkoshotykáról. Édesapám is rajongva beszélt a vadászatról, de igazából sohasem lőtt le semmit, viszont nagyon szerette hajnalban a vadlesen nézni a természetet. Én nem vadászok, de nagyon szeretek túrázni. Szóval nem vagyok vadászellenes, viszont érdekelt, hogy mennyiben gyerekközpontú ez a kiállítás, ha már ők a célközönség. Ezért fogtam magam és az egyik felnőtt korú lányommal egy péntek délután kimentem a kiállításra.

Ma már itthon is elérhetők azok az innovációk, amelyek a gyermekeknek szánt természettudományos ismeretterjesztést alapjaiban megreformálták. A merev, frontális, elavult ismeretátadó múzeumi megközelítésből a gyermeki aktivitást középpontba állító szemlélet már nálunk is teret hódított, jó példa erre a Csodák palotája. A kísérletezés, a valóság megtapinthatóságának, sőt változtatásának lehetősége ma már minden, a gyerekeket megcélzó korszerű kiállításnak vagy múzeumnak a része. Ezt egészítik ki azok a múzeumi boltok, ahol a gyerekeknek szánt könyvek mellett számtalan játék és izgalmas tárgy is kapható. Nagyon érdekelt, hogy egy, a gyerekeket megcélzó vadászati kiállítás mennyire él ezekkel a lehetőségekkel. Szubjektív képes élménybeszámoló következik.

A főbejáratot nem könnyen találtuk meg, mert nem igazán hömpölygött előtte a tömeg. Viszont már itt feltűnt, hogy rosszul öltöztünk, mert kevés rajtunk a terepszín. A kapu után még a nem fizetős részen meg lehetett csodálni az agancsokból létrehozott gigantikus szarvasfejet, ami utólag a kiállítás leginnovatívabb részének tűnt. A pénztárnál viszont konkrétan senki sem állt, amit péntek délután akár aggasztó jelnek is tekinthettünk volna, de ez sem rettentett el bennünket.

penztar.JPG

A kiállításon sok fiatal besegítő volt, gondolom ők lehettek azok az egyetemisták, akikről annyit cikkeztek. A pénztárban egy kedves lány megkérdezte tőlünk, hogy kedvezményes jegyet kérünk-e. Mondtam, hogy se nyugdíjasok, se diákok nem vagyunk. Ekkor felcsillanó szemmel azt kérdezte: esetleg nem vadászok, vagy horgászok? Mondtam, hogy egyik se, erre megjegyezte, hogy pedig nők is lehetnek. Igaza van, nagy eredmény ez is. Meg aztán így nagy nehezen rájöttem, hogy a látogatók közül sokan úgy érezték, autentikus szerelésben kell felkeresniük ezt a világraszóló eseményt. Aggódni kezdtem, nehogy a sárga és kék ruhadarabjaink elijesszék a sok kitömött állatot. Az egyenruha azért is volt szerencsés, mert így kiderült, hogy a kötelező osztálykiránduláson lévő gyerekeken és az egyenruhás  vadászokon, horgászokon kívül jóformán csak mi voltunk jelen a hatalmas térben. Nagyon remélem, hogy nem a mi két jegyünk lesz a kiállítás összbevétele, de nyilván egy ilyen világraszóló eseménynél ennek a jelentősége eltörpül.

A csarnokok között voltak boltok és ételstandok. A boltok egy része jó vastag könyveket árult, a nagy magyar vadászok élménybeszámolóit. Nem tudom, hogy ezeket ki olvassa manapság, de azt gondolom a kisgyerekek nem igen (talán a vadászok?). A vadászfelszerelés sem hiszem, hogy lázba hozza a gyerekeket, a vadételek pedig, bár ezek voltak talán a leginkább vonzóak a kiállításon, szintén nem tűntek gyerekcsemegének. Sebaj, majd a pavilonokban biztos találunk gyerekeknek való dolgokat. A magyar pavilon, akárcsak, mint később kiderült a többi is, borzasztó sötét volt. Köralakban legbelül fából készült meglehetősen bizarr állatszobrokat lehetett látni. Talán a legszürreálisabb a Zrínyi halála volt. Nem tudom, hogy ez mit közvetít a gyerekeknek. Talán, hogy nem Zrínyi vadászott, hanem a vaddisznó? Vagy talán azt, hogy nem szabad vadászni, mert a természet megtorolja? Mit üzen ez a szobor a vérben úszó fadarab-agyarral esztétikailag a gyerekeknek? Felnőtteknek nyilván azt, hogy ezek sem lehettek olcsók, de ne legyünk szőrszálhasogatók.

 

vaddiszno2.JPG

A külső körben jó sok kitömött állatot lehetett látni. A legszélső körben pedig kis szobácskákban különböző filmeket lehetett megtekinteni. Nosza, nézzük csak, mit mond ez a gyerekeknek. A szobácskák állattípusonként voltak tematizálva, így volt film a farkasról, muflonról, szarvasról, stb.. A filmek fekete-fehér filmek voltak, ahol beszélő fejeket (leginkább ötvenen felüli fehér férfi vadászokat) láthattunk, hallhattunk. Na, erre még a vadászok és horgászok sem voltak igazán vevők, nem hogy a zsengekorú nézők. Aki betévedt, az azzal a lendülettel indult is kifelé. Talán a legérdekesebb film az 1971-es budapesti vadászkiállításról szóló kisfilm volt, de nekem ez is inkább öngólnak tűnt, hiszen így  még jobban kitűnt a mostani kiállítás sivársága és néptelensége.

Volt egy nagyobb moziteremszerűség is a pavilonban, ahol puffok és babzsákok voltak a földön. Itt csak egy film ment újra és újra: egy rövidfilm a Csodaszarvasról. Nyilván a kiállításra készült ez is. Neves magyar színészek alakították a Hunorért és Magorért (itt Magyarért) párás szemmel aggódó szülőket (Enéh és Nimród), és láthattuk őt magát a csodaszarvast is. Ez a jelenet amúgy meglehetősen horrorisztikusra sikerült. A férfias történet végén hirtelen előbukkant két lány is, meg nők a tűz körül táncolva, aztán hirtelen Magor és Hunor is kiválasztotta a párjait és az ajkak hosszú csókban forrtak össze (hogy még Orczy Emma grófnő is megirigyelte volna).

A teremben egy egész iskolai osztály viháncolt nem túl hangosan és kulturáltan. Nem igazán figyeltek a filmre, amit nem csodálok, mert egyrészt jól láthatóan már egy ideje itt voltak és már többször láthatták a filmet, másrészt hiába volt a vetítővászon hatalmas (három falra is vetítették a filmet), a hang nagyon halk volt, talán, hogy ne zavarja a másik teremben lévő kitömött állatokat, vagy talán azért, hogy mindig hallhassuk a hangosbemondót. Mi azért értettük a filmet, mert angol felirat volt hozzá, de kétlem, hogy a gyerekek ezt követték volna (a külföldiek sem, ők ugyanis nem voltak jelen). De talán jobb is így, hiszen ez a film is jó példa az ötlettelen és sztereotíp feldolgozására az egyébként ennél jobbat érdemlő mítoszoknak. A gyerekek mindenesetre jól el voltak egymással és a puffokkal a sötétben.

A halászati pavilonban találkoztunk először valami interaktivitással. Egy nagy képernyőn lehetett különböző halnevekre ráklikkelni és akkor kijött a képe a halnak, amit lehetett 3D-ben forgatni. De a képek egyszerű fekete-fehér halképek voltak és semmilyen más információt nem lehetett kinyerni róluk. Nem véletlen, hogy ez a képernyő meglehetősen elárvulva állt, mi is csak azért próbáltuk ki, mert kifejezetten a gyerekeknek szóló tartalmakat kerestük. Voltak élő halak, de aktivitás és gyerekközpontúság alig. A színpadon szomorkás magyaros népi jazzt játszott egy zenekar néhány kósza nézőnek. Amúgy a zene nem volt rossz, de ki volt a célközönség? Talán a vadászok? Mert a gyerekek biztosan nem.

Lelkesen fordultunk be a nemzetközi pavilonba, ahol a szomszédos volt szocialista országok (Szerbia, Románia, Szlovákia, stb.) állítottak ki. Na, ők egy az egyben ugyanolyan kitömött állatokat hoztak, mint amiket a magyar pavilonban már lehetett látni. Az új keletű „baráti országok” – Szaúd-Arábia, Kazahsztán, Törökország – standja is nagyon árván fogadott minket. Mi tagadás a nemzetközi pavilon szinte üres volt. A közepén egy afrikai szafarikat propagáló stand csábított, de itt nem csak látogató nem mutatkozott, de a standnál sem állt senki, akinél mondjuk feliratkozhattunk volna egy afrikai kalandtúrára. Sem a gyerekek sem a magyar vadászok nem tolongtak, így aztán a szafarit reklámozó cég is valószínűleg a büfében képviseltette magát. Ezáltal ez a nemzetközi pavilon olyan képet mutatott, mintha már vége is lenne a vásárnak és szedelőzködnének és zárnának a kiállítók.

A trófeákat bemutató csarnokban se voltak sokan, de a több ezer trófea a falon és a földön, valamint az egzotikumot sem nélkülöző kitömött állatok látványa valóban monumentálisra sikeredett. A trófeaerdők viszont inkább tűntek temetőknek, mint erdőnek. Megannyi kopjafa állt itt mementóként.

trofeatemeto2.JPG

A hangaláfestés nagyon frappáns: hangos madárcsicsergés. Szürrealizmus magas fokon. Nem akarok a kákán is vadászcsomót keresni, de ez aztán minden csak nem természetközeli. Nyilván a vadászok csettintenek egy-egy trófea láttán, vagy elsárgulnak az irigységtől, de a gyerekeknek mit mond ez a sok kopjafa?

A terem végében pedig zavarba ejtő állatcsontváz állt. Semmi írás nem volt mellette, ami megmagyarázta volna, hogy mi ez. Az ott álló „önkéntes” egyetemistának se volt fogalma róla. A fal másik oldalán viszont elvileg tigrissel lehetett volna fényképezkedni, talán ez a csontváz szolgált a hologram alapjául? Soha nem derült ki, mert ez a stand is üres volt.

tigris1.JPG

Ebben a pavilonban lehetett még megtekinteni azokat a világrekord agancsokat is, amelyeket magyar vadászterületeken ejtettek el a hetvenes évek óta. Jellemzően külföldi, főleg német arisztokraták és magyar fővadászok jegyezték ezeket a rekordokat, némelyik rekord akár több évtizedig is fennállt. Na, itt találkoztam női névvel is a vadászok közt, a német arisztokrácia köréből. Sajátos egyveleget mutatott ez a terem, ahol bájosan összetalálkoztak a kádári kor magyar fővadászai, vadászó politikusai a nyugati arisztokráciával. Mindenesetre ez a terem egy korszerű történelem és társadalomismeret órára jó helyszín lehet, de sejtem, hogy Kovács szóvivő nem egészen erre gondolt.

Egyetlenegy pavilonban találtunk kis sort még az ilyen gyér közönség mellett is, még pedig ott, ahol valódi aktivitásra is lehetőség volt. A hagyományos (agarászat, solymászat, vadászíjászat, elöltöltő fegyveres vadászat) vadászati módokat bemutató F pavilonban a brosúra szerint is „számíthatnak a látogatók interaktív és szórakoztató elemekre”. Valóban az íjászatot és lövészetet ki lehetett próbálni, és itt találkoztunk először valódi érdeklődéssel a gyermeklátogatók körében. A céltáblákat nézegetve van még hova fejlődni, talán ezért is szorgalmazza a kormány az iskolákban annyira a honvédelmi témaheteket. Ugyanakkor bár tényleg voltak a teremben helyes vadászsólymok és vadászebek, körülöttük már kevéssé képződött tömeg, hiszen itt is, mint a színpadon is, elsősorban frontális információátadás zajlott némi illusztrálással megspékelve. Vagy az sem, leginkább a vadászok egymás közt beszélgettek és múlatták az időt érdeklődők hiányában.

loveszet.JPG

Ez a kiállítás azt hiszem, leginkább a vadászokat szólította meg, bár nem ők lehettek az elsődleges célcsoport. Jól láthatóan a vadászatot kedvelő politikusok csináltak egy önreprezentációs célú kiállítást, de a 21. században ez már anakronisztikusnak hat. Nem sikerült megismételni a hetvenes évek sikeres vadászati kiállítását (mint ahogy a harmincas évek eucharisztikus konferenciáét sem). A múltat lekopírozó önreprezentáció pedig éppen hogy nem igazán emeli Magyarország imázsát.  A rengeteg pénzből ötlet, eredeti koncepció és kreativitás hiányában a monumentalitást megcélozni akaró, de csak egy hivalkodó, és egyben unalmas és sivár kiállítás született. A 21. század környezetvédelmi és klíma problémáira alig reflektál a kiállítás (csupán a címében), mint ahogy a gyerekeket sem szólítja meg. Tudjuk, hogy pusztán csak azért váltak hirtelen a gyerekek célközönséggé, mert őket – ahogy az egyetemista fiatalokat is -, erővel is oda tudják rendelni, így kreálva látogatókat az üres pavilonokba. De a kiállítás egy elemében sem tartalmaz gyermekközpontú, a gyerekek valódi érdeklődését és tudását figyelembe vevő, a gyerekeket aktívan és kreatívan megmozgató elemeket. A termeket belengi az a családfőközpontú patriarcha szemlélet, ami szerint nyilvánvalóan mindenki alig várja, hogy középkorú férfiak gondolatait és szavait ihassa áhítatos csendben, passzívan és kontrollált módon. Az a tény, hogy ebbe a halálpanoptikumba gyerekek ezreit rendelik, jól mutatja, hogy a politikai céloknak alárendelve már megint biodíszletnek tekintik őket. Ráadásul még a reggeli tanórák sem maradtak el (erre rákérdeztem a gyerekeknél). Pedig lehetett volna valóban egy korszerű természeti és környezetvédelmi programsorozatot csinálni számukra, ahol tényleg ők állnak a középpontban. Ahol vicces rajzfilmeket vagy nívós magyar természetfilmeket nézhetnek (pl. Vízipókot én is néztem volna), értő szakemberek körében valódi kreativitást fejlesztő feladatokban ügyesedhetnek, okosodhatnak és a jó és szabad levegőn, a természet lágy ölében végezhető tevékenységekben tombolhatják ki magukat. De ez a kiállítás is olyan, mint amilyen a magyar oktatásnak az alulfizetett és túlterhelt pedagógusokból és a túlzsúfolt, ismeretközpontú NAT-ból álló kombója. Statikus, unalmas és gyerekektől idegen. A különbség csak annyi, hogy oktatásra szükség van.

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X