Oviblog

10 észbontó hiszti-sztori, amit csak humorral lehetett kezelni

„A hiszti nem a rossz viselkedés vagy a neveletlenség jelzése, hanem egy természetes öngyógyító folyamat, amely során a gyermekünk megszabadul a feszültségektől. Természetes része a gyermeki viselkedésnek, elkerülhetetlen. Nem a szülő hibája! És nem is gyereké! Általában nem másnak szól, nem rosszindulatból történik, annak a jelzése, hogy a gyermek aktuálisan nem érzi jól magát valamiért” – írta egy korábbi cikkünkben Haraszti-Tatár Kata pszichológus, amikor a dackorszakkal összefüggésben beszélgettünk vele a hisztizésről.


És valóban: szülőkként mindannyian pontosan tudjuk, hogy ilyenkor gyermekünk olyannyira felfokozott érzelmi állapotban van, – bármi is legyen az, ami kiváltotta a helyzetet, – hogy ott, abban a pillanatban teljesen lehetetlen és fölösleges is észérvekkel előhozakodni számára, hiszen nem jut el hozzá az üzenetünk. Bizonyára sokakkal megesett már, hogy az érzelmileg erősen túlfűtött állapotok közül találkozott egy-kettő olyannal is, amin még gyakorlott szülőként is csak pislogni tudott. Ezúttal ismerősök és olvasók által beküldött történetek közül válogattunk ki néhányat, hogy rávilágítsunk: ez egy teljesen normális és elfogadható állapot, amiért a gyermeket nem lehet és nem is szabad hibáztatni, büntetni, rendszabályozni. Ellenben lehet érte még jobban szeretni, megölelni, ott lenni vele a nehéz pillanatban. Most azonban mosolyogjunk kicsit a furábbnál-furább sztorikon: van köztük olyan, amitől mi sem kapnánk szikrát, ugyanakkor jókora humorérzék híján egész biztosan képtelenek lettünk volna kezelni őket.

1)) A mazsola nem szőlő! Vagy mégis?

A hároméves kislányunk szinte semmilyen gyümölcsöt nem hajlandó magához venni. Próbálkoztunk már milliónyi trükk-kel: a turmixtól, a pürésített és lefagyasztott jégkrémen át tényleg mindennel, de nem jártunk sikerrel. Egyszer épp nálunk volt az öcsém, amikor isteni szikra pattant ki a fejemből és kitaláltam, hogy teszek a gyerek elé egy kis tál mazsolát, hátha abból elkezd szemezgetni. Nagyon bejött neki, mondhatni két pofára falta, amikor az öcsém mit sem sejtve megkérdezte: „Lili, tudod miből van a mazsola? Szőlőből!” Lili elvörösödött, a szájában levő már pépesített mazsolát kiköpködte és üvöltve kirohant a konyhából, miközben azt kiabálta: „utálom a szőlőt, utálom a mazsolát!” Ha a szememmel ölni tudtam volna, az öcsém már nem járna köztünk.  – Lídia

2)) Mit képzelt a pilóta?

Marcika kétéves lehetett, amikor egy délután ott hagytuk a szomszédban lakó nagymamánál. Elég hűvös volt az idő, így a mama benti programot talált ki: egy magas székre állította Marcit, hogy kilásson az ablakon és együtt nézték az autókat. Egyszer csak észrevettek egy alacsonyabban szálló repülőt, ami hosszú csíkot húzott maga után. Miután elment, Marci elkezdett kiabálni, hogy „még egyszer, még egyszer”, miután a mama elmondta neki, hogy nem tudja visszahívni a repülőt, vigasztalhatatlan sírásba, majd tombolásba kezdett, csak a kakaóval sikerült megvesztegetni. Mondtam is utána anyámnak: „mit képzel a pilóta, hogy nem fordult vissza? Pedig ez vészhelyzet volt!” – Rita

3)) Mi az, hogy nem ragad a matrica?

Peti egy időben teljesen rákapott a motoros dolgokra, ezen belül is a matricákra. Még nem volt olyan ügyes a keze a ragasztással, ezért gyakran segítettünk neki. Olyan matricás füzetet vettünk, amiből többször is ki lehet szedni a beleragasztott darabokat. Egyszer apukám hozott neki egy másik füzetet, aminek nem olyan volt a lapja – de ezt egyikünk sem tudta, így teljes nyugalommal telematricáztuk az összes hozzá tartozó motorral. Aztán pár másodperccel később, mikor Peti át akarta őket rendezni, jött a fekete leves: a matricák nem mozdultak, vagy ha igen, elszakadtak. Csapkodás, zokogás, földön fetrengés következett, aztán miután lenyugodott elmagyaráztuk neki miért történt mindez. Másnap már ő újságolta a papának: „kajambojozott a motoj és szétszakadt”. – Lilla

4)) A játék, ami nem is volt ott

Egyszer elkövettük azt a hibát, hogy a vidéken élő nagyszülőkkel úgy beszélgettünk videóhívással, hogy ők körbemutatták a gyerek kérésére az egész házat. Különösen az a szoba érdekelte, ahol aludni szoktunk, amikor náluk vagyunk, illetve főleg a szobában levő kis színes dob, amivel zenélni szokott. Miután anyukám megmutatta neki a dobot, közölte, hogy adja oda a nagyi, mert ő most szeretne zenélni. Hiába magyaráztuk, hogy nem tudja odaadni, hiszen nincs ott, amikor a képernyőn látta. Óriás hiszti kerekedett, a helyzetet a férjem mentette meg, hozott a konyhából egy edényt két fakanállal. Nagy duzzogva az is jó volt végül. – Eszter

5)) Kötött pulcsi a nyár közepén

A horvátországi nyaralásunkon bementünk egy ottani szupermarketbe, hogy vegyünk néhány finomságot reggelire, vacsorára. A diszkontáruházszerű boltban épp leakciózták a valószínűleg előző szezonból maradt meleg ruházatot. A kisebbik fiam (ekkor öt éves volt) levett egy piros kötött pulóvert az egyik polcról és az egész boltban cipelte magával, miközben azt hajtogatta, hogy ez kell neki. Odakinn közel 40 fok tombolt, ugye érthető miért nem akartunk kötött pulcsit venni? Meggyőzhetetlen volt, még a pénztárnál is toporzékolt, hogy akarja a felsőt. Úgy menekültünk meg, hogy a horvát pénztároshölgy elkérte tőle és valamit mondott neki horvátul, ettől kissé lefagyott és abbahagyta a hisztizést. Azóta is mindannyian emlékszünk a sztorira, pedig már 10 éves is elmúlt. Múltkor épp ő mesélte valakinek, nagyokat röhögve saját magán. – Detti

6)) Micsoda érzéketlen galamb!

Kétévesünk imádta a téren kergetni az amúgy békésen csipegető galambokat. Azok fel-felrebbentek, de nem csináltak nagy ügyet a dologból, gondolom hozzászoktak már a gyerekekhez. Luca fáradhatatlanul ment utánuk, körbe-körbe rohangált, mígnem az egyik kiszemelt „áldozat” megunta és felröppent egy szobor talapzatára. A lányunk utána, a galamb mégföljebb. Végül már a közel négy méter magas szobor tetején ült és onnan tekintgetett kárörvendően lefelé a gyerekre. Luca hamar rájött, hogy oda már nem tud feljutni, és azt kiabálta sírva: „nem tudok repülni, buta dalamb!” A galamb pedig megunva a hangoskodást, egy idő után átröppent egy messzi házra.  – Dani

7)) Az eső nem a barátom!

Nyáron szinte minden nap virágokat, cicákat és pillangókat kellett rajzolnunk a házunk előtti aszfaltra krétával, amiket a hároméves Zoé imádott kiszínezni. Egyik alkalommal azonban jött egy futó nyári zápor és a szeme láttára elmosta az egészet. A fedett teraszon sírt, hisztizett és azt kiabálta az ég felé, hogy „eső, nem vagy a barátom!” – Kata

8)) Szivárványos WC

Norbi már ügyesen pisilt egyedül állva a WC-be otthon és az oviban is. Egyszer, amikor a nagymamánál volt a hétvégén, neki is eldicsekedett vele, hogy ő már nagyfiú és nézze csak meg a nagyi, milyen ügyesen pisil és húzza le a WC-t egyedül. Nagyi meg is dicsérte, azonban jött a kérdés, hogy mik azok a színes golyók a wc belső oldalán, mire anyósom elmagyarázta, hogy szivárványos wc-öblítő. Ez annyira tetszett Norbinak, hogy hazaérve itthon is ki akarta próbálni: igen ám, de itthon egyszínű volt a wc-fertőtlenítő. Hát, életemben még ilyen letolást nem kaptam egy „rossz termék vásárlásáért”. – Ildikó

9)) Nem is így van!

Egy időben nagyon sokat diavetítőztünk a kislányommal, akinek olyan volt az agya, mint a szivacs: minden mondókát, mesét szinte azonnal fújt kívülről, pedig még csak négyéves lehetett. Az egyik diafilm megvolt mesekönyvben is, vetítve azonban akkor látta először. Mi balgák pedig nem gondoltunk rá, hogy talán más lehet a szöveg a diák alatt. Olyan helybeigazítást kaptunk a párommal, hogy csak pislogtunk: a kicsi fel volt háborodva, hogy rosszul mondjuk a mesét. Minden második diánál közölte, hogy „nem is így van”, mi meg csak néztünk egymásra. Egy ideig próbáltuk bizonygatni, hogy az van odaírva, aminek egy vérig sértett gyermek lett az eredménye. Ott hagyott bennünket, bement a szobájába és a könyvvel a kezében felült az ágyra „olvasni”, de csak miután kikiabálta magát előttünk. – Juli

10)) Ugyanaz a játék, nem ugyanaz a játék

Egyszer allergia miatt kórházba került a kisfiunk, pár napot benn kellett töltenem vele. Az osztályon volt egy játszószoba, ahol mit ad isten pont olyan zenélős-nyomkodós babajáték volt, mint neki otthon. Minden nap azzal játszott, aztán amikor vissza akartam vinni, hogy a zenélő marad, mert mi szerencsére mehetünk haza, leült a földre, magához szorította a játékot és nem volt hajlandó megmoccanni. „Ez Ábelé, jön haza Ábellel.” – mondogatta. Amikor megpróbáltam elvenni és feltenni a polcra óriási balhét rendezett, még egy doki néni is bejött a folyosóról. Máig sem tudom, hogy a gyerek, vagy az én fejem lángolt-e vörösebben. – Marci

 

 

 

 

 

 

 

 
Címkék: Oviblog

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
XKölöknet Szolidaritás