Oviblog

Az óvodáskorú gyerekem tart a kutyáktól: így próbálom oldani a félelmét

„Nem kell félni tőle! Nem bánt! Csak ugat, így köszön neked!” – hangzanak el számtalanszor ezek a mondatok egy olyan szülő szájából, akinek a kisgyermeke valamiért fél a kutyáktól. Nos, valamiért úgy alakult, hogy az én négy évesem sincs igazán kibékülve a négylábú bundásokkal, mégpedig azt is elmesélem mindjárt, hogy miért lehet ez így, és hogy mit teszek én szülőként, hogy oldjam ezt a kutyusokhoz fűződő negatív érzést benne.

Családunk kis uszkárja nemrég költözött el az örök „vadász-mezőkre”, miután bő egy évtizedik élvezhettük kedves kis társaságát. Rendkívül simulékony, jó természetű kutyus volt: kiválóan tudott alkalmazkodni minden gazdijához, így az sem esett nehezére, hogy négy évvel ezelőtt elfogadja, a mi életünkbe egy kisbaba érkezik. A várandósságom alatt rendszeresen odabújt a kerekedő hasamhoz, amikor pihenni szeretett volna, a kisfiunk megérkezte után pedig mintegy őrző-védő üzemmódba kapcsolt: ha nálunk hagyták a szüleim pár napra, vagy hétre, szinte nem lehetett elhozni a gyerkőc mellől. Tette mindezt úgy, hogy egyébként rettegett a gyerekektől – így utolsó éveiben a gyermekünkkel egy igen kellemes win-win kapcsolatot ápolt: egyikőjük sem zavarta különösebben a másik köreit, kivéve, ha mindketten hajlottak éppen a közös játékra.

Rajta kívül azonban a kis ovisunk, minden egyes kutyustól megijed, összerezzen, vagy látványosan fél:

„Nem bánt a kutyus?” – kérdezi meg egymás után akár tízszer is, ha nagyon meg van szeppenve.

És hogy miért alakulhatott így?

Én azt látom, hogy sok kisgyereknek alapvetően a kutyusok kiszámíthatatlansága ellen van kifogása (ahogy ez egyébként létező jelenség a kutyák oldaláról is) – sokszor még nem tudják értelmezni a négylábú kedvencek viselkedését: így ijesztő lehet számukra az ugatásuk, az ugrálásuk, vagy az, ha netán meg akarják nyalni őket.

A mi gyermekünk a korához képest ráadásul még igen magas is, mégis, még így is nagyon megijed akkor, ha akár egy kisebb, akár egy nagyobb testű kutya elkezd rá felugrálni – vélhetően puszta örömében.

A nagyobb kutyusok méretüknél fogva is félelmetesnek tűnhetnek egy ilyen kisgyerek számára, hisz gondoljunk csak bele: egy labrador például majdnem a hasáig-válláig ér egy óvodásnak. Ha pedig elkezd felé szaladni egy ekkora eb, valóban rémisztő lehet azt hinni, hogy talán sebességénél fogva nem tudja kikerülni, és fellöki, vagy egy erőteljes csóválás következtében többször megcsapja a farkával.

Ezek persze egytől-egyik tűnhetnek megmosolyogtató problémának, mégis nagyon valósak, és szerintem nem érdemes szülőként szemet hunynunk felettük.

Mégis mit lehet, vagy érdemes tenni szülőként, hogy oldódjon a gyerekben egy ilyen már kialakult félelem?

Nem vagyok gyermekpszichológus, így a következőkben csak azt tudom elmondani, én hogyan látom egy ilyen helyzet megoldását, illetve, hogy én mit teszek meg nap mint nap azért, hogy ne alakuljon ki a gyerkőcömben a jelenleginél nagyobb félelem a négylábúak irányába.

# Nem muszáj erőltetni

Ha nincs kutyátok, de szeretnétek, esetleg érdemes még várni vele egy picit. Bár van az az „iskola”, hogy átgondolt keretek között akár be is lehet dobni a gyereket a mély vízbe, azaz venni egy kutyát és az együttélés során fokozatosan megtanítani, megmutatni neki, hogy nincs mitől félnie. Mégis azt gondolom, hogy egy óvodás gyereknek talán még kicsit korai egy ilyen lépés: hiszen egy kiskutya sem „készen”, jól nevelten kerül általában a családba, így a kezdeti időszakban akár táplálhatja is a kicsi félelmét a szeleburdiságával.

# Vigyük olyan társaságba, ahol van (szelídebb) kutya

Ha ismerünk olyan kutyusokat, akik megbízhatóak, jól neveltek és szeretik a gyerekeket, látogassuk meg őket és óvatosan mutassuk be őket egymásnak. Ha jó példát lát az ovisunk arra, hogy egy kutyus lehet szelíd, nyugodt, talán könnyebben elkezd barátkozni vele.

# Nyugtassuk meg, vegyük fel: érezze, hogy biztonságban van

Talán nekünk, szülőknek már kicsit terhes érzés a sokadik alkalommal is megnyugtatni őt, ezredjére is elmondani, hogy mit és miért csinál a kutya, vagy hogy tényleg nem bánt.

Azt azonban sose feledjük el, hogy egy óvodáskorú kisgyerek még nincs azon a szinten, hogy ténylegesen fel tudjon mérni, meg tudjon ítélni egy veszélyhelyzetet, vagy épp egy olyan szituációt, amitől nem kéne tartania. Épp ezért (is) rendkívül fontos, hogy soha ne bagatellizálljuk el a segítségkérését, guggoljunk le mellé, vagy vegyük ölbe, tereljük másfelé a kutyát, amíg a kicsit sikerül megnyugtatnunk.

# A játék – és meseterápia ilyen esetben is rengeteget segíthet

Otthon érdemes olyan játékot kitalálni, amiben szerepet kap egy kutyus: például plüssökkel játszani, vagy bábozni, megszólaltatni a játék közben a kutyát. Beszélgethet a plüss kutyával, a kutyus elmondhatja, mit miért csinál (pl. miért szokott ugrálni, vagy ugatni, mit szeret enni, ő mitől szokott félni, vagy megijedni). Érdemes egy-két olyan mesekönyvet beszerezni és közösen olvasgatni, lapozgatni, amelyben nagy szerep jut a kutyáknak, és ami alapján a gyerek számára is érthetően kirajzolódik, hogy milyen egy kölcsönösen jó kutya-ember kapcsolat.

 

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás