Vége a középiskolai felvételinek – marad a tanulság (olvasói írás)

Felvételt nyertünk egy nagyon jó gimnáziumba, ami néhány napja még csak álom volt.
Nem tudjuk, hogyan jutottunk idáig, mint ahogyan azt sem, miért estünk el sok hasonlóan jó lehetőségtől.
Másoktól eltérően mi nem jelöltünk be 8-10 középiskolát, megelégedtünk 4-gyel, abban a hitben és optimizmusban, hogy valamelyik vágyott középiskolába biztosan felveszik majd okos, tájékozott, jó képességű gyermekünket, akinek a központi felvételije ugyan nem tükrözi a tudását, de mindent beleadott mind az írásbeli, mind a szóbeli felvételibe. Nem beszélve a hozott pontokról, ami közelített az ebben a kategóriában a maximum pontszámhoz. Rezgett a léc, senkinek nem kívánom az elmúlt heteket, valójában 19-re lapot húztunk, de végül megérte.

Ez most nem egy szomorú, elkeseredett írás, hiszen az öröm afölött, hogy gyermekünk szeptembertől egy jó nevű gimnázium szuper tagozatán kezdi meg tanulmányait, sok mindent felülír, de mégsem felhőtlen az örömünk.

Az elmúlt hónapok csalódásai nem múltak el nyomtalanul, és nem is elsősorban a gyermekünknél, hiszen 13-14 évesen ő még ebből nem érzékel annyit, mint mi, felnőttek (minden nap megkaptam: anya, túlreagálod ezt a felvételit!). De a tény az tény: a 4 középiskola 6 tagozatából 4-ből elutasítást kaptunk. Maradt tehát 2 lehetőség.
És lehet, hogy igaza van a gyermekemnek, túlreagálom az egészet, de – elnézést -, ezt nem a saját hibámnak tartom. Húgom nagylánya most érettségizik (ő 19 éves, 6 évvel idősebb gyermekemnél, ráadásul lány, ami egyáltalán nem mellékes a történet szempontjából).

Ha jól tudom, az ember lánya nem csak egyszer érettségizhet, hiszen ha az első nem sikerül számára megfelelően, akkor újrázhat egészen addig, amíg számára megfelelő eredménnyel nem zárul a matúra.
Ezzel szemben a 13 és fél éves fiú gyermekemnek egyetlen lehetősége volt arra, hogy bebizonyítsa: a megfelelő, vagyis a számára kinézett gimnáziumba való. Ha nem volt jó napja, vagy esetleg túlizgulta a felvételit, akkor így járt. Oda nyer felvételt, ahol maradt még hely. A pótfelvételin. De nekünk - szerencsére -, nem ilyen rossz a helyzetünk, hiszen abba a középiskolába, ahol a leghumánusabbak voltak vele, ahol a szóbeli felvételin valóban kíváncsiak voltak rá, a személyiségére, ahol valóban érdeklődtek felőle, végül felvételt nyert.

Köszönjük ennek a gimnáziumnak (budapesti Széchenyi István Gimnázium!), az ott dolgozó tanároknak, hogy őszinték voltak a felvételin, hogy bizalmat szavaztak nekünk, a gyermekünknek, igyekszünk megszolgálni ezt, és mindent elkövetünk, hogy gyermekünk méltó tagja legyen ennek a közösségnek!

És hogy mi a tanulság?

Mindig van fény az alagút végén. Csak ki kell várni, ami időnként kegyetlenül nehéz.
De egyvalami nem veszhet el belőlünk. A gyermekeink iránt érzett feltétlen szeretet és bizalom, az, hogy akkor is szeretjük és támogatjuk őket, amikor az egész világ (leginkább az oktatási rendszer, egyéb középiskolák) az ellenkezőjét sugallják.
 

Ti hogyan éltétek meg az idei felvételit? Számotokra mi a tanulság? Írd meg nekünk a szerkeszto@koloknet.hu címünkre, hogy továbbadhassuk tapasztalataitokat a többi olvasónknak.

A nyitókép csak illusztráció, forrás: Freepik