Szülő- és gyereknevelés

Változtassunk a kommunikáción gyermekeinkkel! - Légy te, aki megváltoztatja a játékszabályokat, ami alapvető változást fog hozni kapcsolatotokba

Azt gondolom, a gyermekeim és én alapvetően jól kommunikálunk. Ez sokkal kevésbé az én nevelésemnek köszönhető, mint inkább annak a traumának, amin mi, családként keresztülmentünk.

Mielőtt a borzalmas kór belepiszkított családi életünkbe, délutánonként a gyerekeket az iskolából összegyűjtve, mindig a következő kérdéseket tettem fel nekik: milyen napotok volt, kivel játszottatok a szünetekben, és hogy tanultatok-e valami klassz dolgot aznap. Hogy ki, mit, mikor, hogy csinált - ilyesféléket.

Ahogy férjem agyában egyre nagyobbra nőtt a rák okozta tumor, a gyerekek megkövülten bámulták édesapjukat, amint a müzlit a földre öntötte, mert már tálat is elfelejtett alátenni.  Hallották szüleik vitáját arról, hogy vajon az olló írásra használatos eszköz-e. Ekkorra a ki, mit, mikor, hogyan kérdésekre a válaszok már teljesen értelmetlennek tűntek. Érdektelennek, felszínesnek…

Szóval megváltoztattuk a kérdéseket egy művészterapeuta segítségével, akinek a gyász és a veszteség a szakterülete. A ki, mi és mikor kérdések hogyan, mit és miért érzek úgy ahogy bizonyos dolgokkal kapcsolatban érzek, és hogy hogyan tudom a dolgokat könnyebbé tenni – kérdésekre változtak. Amikor mi, a gyerekek és én megváltoztattuk ezeket, olyan szavakat kezdtünk használni, melyek segítségével egy egészen más világba csöppentünk, olyan mélységet fedeztem fel hat és nyolcévesemben, melyet addig sosem feltételeztem volna.

Megtanultam, hogy az ő kis testükben is lakik harag és szomorúság, néha olyan szavakat használtam, mint pl. „hospice”, amiket nem értettek, de túl félénkek voltak megkérdezni, és hogy minden apró részletet tudni akartak édesapjuk halálával kapcsolatban – például, hogy hol ültem, amikor apa elment… bár a szülő-gyerek viszony megmaradt, megtapasztaltam gyermekeimnek és a kapcsolatunknak egy egészen új oldalát. Sokkal erősebbet, sokkal kiegyensúlyozottabbat és összetartóbbat.

Miután a WHO (World Health Organization) kihirdette a koronavírus járványt és a világ bezárkózott, mi (én és a gyerekeim) is bezárkóztunk – több szempontból is. A kérdések abbamaradtak, bár ezt nem igazán fogtam fel, miközben ebben az új világban próbáltam megtalálni a helyemet, a helyünket, szervezni a srácoknak az otthontanulást, a munkámat és idegeskedtem, mint mindenki más. Ott voltunk egymásnak mindig, minden egyes pillanatban, és éppen ezért elfelejtettem feltenni azokat a bizonyos kérdéseket. Mert folyamatosan láttam a gyerekeket, azt hittem, tudom, hogyan boldogulnak.

De igazából nem tudtam, hogy hogyan boldogulnak. Mert a „hogy megy? minden ok?” kérdések nem elegek. Így lassan túlcsordultak az érzelmek és kiborult a bili. Amikor a frusztrációm, fiamban a forrongó düh és lányomban a türelmetlenség tetőpontjára hágott, újra felkerestük a művészterapeutát – zoomon keresztül.  Ő megkért bennünket, hogy rajzoljuk le, hogyan érzünk a család másik két tagja iránt. A feladat felnyitotta a szememet és nem csak azért, mert újra felismertem, mennyire ösztönösen ráéreznek gyerekeim a dolgokra, amikor gondolataik, érzéseik mélyére hatolnak, hanem azért is, mert egyszerűen rájöttem, hogy irányt vesztettem, gyermekeimnek mire is lenne szükségük tőlem. Mindez felhívta a figyelmemet arra, hogy sokkal fontosabb lenne jelen lennem, mint folyton idegeskedni valamin. Hogy ez meg is valósuljon, srácaim segítségét kértem: többet kell beletenniük a közösbe, az otthoni dolgokba, mert az a sok minden, amit egyedül próbálok megoldani a járvány miatt, pszichésen, mentálisan és érzelmileg is túl soknak bizonyul, így rájuk semmi időm és energiám nem marad.

Megértették és amióta jobban aktivizálják magukat és segítenek nekem, én kevésbé „pörgök” (vagyis jobban eltávolodom a munkámtól, a tennivalóktól, és több időm van rájuk), így mindig jut idő játékra, egy kis összebújásra és csendre. Folytattuk a beszélgetéseinket is, a kérdéseket és a válaszokat, amik segítségével az életünk megint sokkal nyugodtabbá vált. Másodszorra már szembeötlő volt, ahogy egymásra figyeltünk – különösen, ahogy én a gyerekekre –, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb lett az életünk otthon, mert egyre jobban megtapasztaltuk azt, hogy kinek, mire van szüksége a másiktól. 

Amikor eljött az ideje, egy új kérdést vezettem be a gyerekek felé: Mit kellene még tudnom, mi segítene abban, hogy jobb édesanyátok lehessek?

Feltettem hát a kérdést nekik arra számítva, hogy valami szokványos válasz érkezik tőlük, mert ahogy az első mondatomban említettem, mind jól kommunikálunk, beszélgetünk egymással. Mégis, lányomtól olyan válasz érkezett, ami megdöbbentett. Azt felelte ugyanis, hogy „néha szeretnék magam lenni a gyásszal, anélkül, hogy odafurakodnál”.

A gyomrom összeszorult a választ hallva, nem gondolkoztam, csak védekezőn kitört belőlem: „Micsoda? Nem is furakszom oda!” Ő, a tipikus kamasz vállrándítások közepette annyit mondott, hogy „De igen. Minden alkalommal, minden egyes pillanatban.” Összeszedtem magam, vettem egy mély lélegzetet és hallgattam – mert beszélgettünk, mert nem volt helye a védekezésnek. Ha ő úgy éli meg, hogy én odafurakszom az ő vágyott magányába, akkor azt teszem. Még akkor is, ha a törekvésem szeretetből és segítő szándékból táplálkozik, és azt hiszem, hogy nem tolakodom. Most már tudom, hogy ha legközelebb majd magányra vágyik, hogy a gyászt megélhesse, nem fogok odafurakodni. Mert azt fogja kapni, amire szüksége van, nem pedig azt, amire én gondolom, hogy szüksége van.

S bár a koronavírus folyatja pusztítását (mert ez az, amit a vírus csinál, tekintet nélkül a mindenre), fontos, hogy beszélgessünk, halljuk meg gyermekeinket, igényeiket. Mert amit a trauma okozta megpróbáltatások közepette megtanultam a szülőségről, - és ezt csak a való életben sikerült, sajnos –  az az, hogy a gyermekeinkkel való kapcsolatunkon legalább annyit kell dolgoznunk, erőfeszítést kell érte tennünk, mint bármilyen más kapcsolatunkért, akár egy házasságban, akár baráti, akár más emberekkel való kapcsolatainkban.

Az az igazság, hogy át kéne értékelni beszélgetéseinket, kommunikációnkat gyermekeinkkel. Mert nem elég annyi, hogy „mi újság?”. Kérdéseket kellene feltennünk különböző szempontokból és egyre újakat kitalálni. Táplálni a kapcsolatot, mert ez tesz bennünket jobb szülővé, ez erősíti meg a köteléket gyermekeinkkel.

Légy te, aki megváltoztatja a játékszabályokat, mert ez teszi szebbé a holnapot, a jövőt mindannyiunk számára.

A cikk eredeti forrása: https://www.scarymommy.com/
Nyitókép: freepik.com

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó