A gyerek mindig figyel. De nem azt tanulja meg tőled, amire tanítod!
Már ezredszer mondod a gyerekednek, hogy köszönjön szépen. Hogy ne vágjon más szavába. Hogy ne a telefont nyomkodja, amikor társaságban van. Aztán egy délután arra leszel figyelmes, hogy ugyanazzal a hangsúllyal szól rá a testvérére, ahogy te szoktál a pénztárosra, amikor túl lassan dolgozik.
A helyzet ugyanis az, hogy elmagyarázzuk gyerekeinknek, mi az udvariasság, miért fontos a tisztelet, hogyan kell bocsánatot kérni vagy segíteni másoknak. Csakhogy a pszichológusok szerint a gyerekek a legfontosabb leckéket nem ezekből a beszélgetésekből tanulják meg. De akkor mégis miből? Itt jön a képbe a szülői példamutatás.
„Ne azt nézd, amit mondok, hanem amit csinálok”
Képzelj el egy átlagos hétköznapot.
Reggel ingerülten dudálsz a lassan induló autóra a piros lámpánál, esetleg megeresztesz mellé egy-egy cifrább káromkodást. A boltban morogsz a bajszod alatt a pénztárosra, mert hosszú a sor. Este pedig leültök vacsorázni, és elmondod a gyerekednek, hogy mindig legyen udvarias másokkal.
Vagy éppen fordítva.
Megköszönöd a futárnak a csomagot. Türelmesen kivárod, amíg az idős néni áthalad a zebrán. Bocsánatot kérsz a párodtól, amikor türelmetlen voltál vele.
Lehet, hogy a gyerek közben egyetlen szót sem szólt. Mégis valószínűleg ezekből a pillanatokból tanult a legtöbbet.
A pszichológia ezt már több mint hatvan éve tudja
Albert Bandura kanadai–amerikai pszichológus neve talán nem cseng ismerősen minden szülőnek, de a kutatásai alapjaiban változtatták meg azt, ahogyan a gyerekek tanulásáról gondolkodunk.
Leghíresebb kísérletében – az úgynevezett Bobo-baba kísérletben – óvodások figyelték, ahogy egy felnőtt agresszíven viselkedik egy játékbabával. Később, amikor a gyerekek ugyanazzal a babával maradtak egyedül, sokan ugyanazokat a mozdulatokat, ütéseket és viselkedési mintákat ismételték meg. A kutatás egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a gyerekek nemcsak a szabályokat tanulják meg, hanem azt is, hogyan viselkednek azok, akik fontosak számukra.
Ez lett a szociális tanuláselmélet egyik alapköve: a gyerekek folyamatosan megfigyelik a környezetüket, és a számukra hiteles felnőttek viselkedését utánozzák.
Nem csak a nagy dolgokat másolják
Sokan azt gondolják, hogy a gyerek leginkább a komoly élethelyzetekből tanul. Valójában a hétköznapi apróságokból.
Figyeli,
- hogyan beszélsz a pincérrel,
- mit mondasz a párodnak,
- hogyan reagálsz, amikor valaki hibázik,
- mit teszel, ha elkésel,
- hogyan beszélsz magadról,
- hogyan kezeled a stresszt.
A legtöbb ilyen helyzetben nem tanítani akarunk. Mégis ezekből áll össze számára, hogyan működik a világ.
A konfliktuskezelést sem magyarázatból tanulja
Friss fejlődéslélektani összefoglalók szerint azok a gyerekek, akik rendszeresen azt látják, hogy a felnőttek fenyegetéssel, manipulációval vagy megalázással oldják meg a konfliktusaikat, nagyobb eséllyel használják ugyanezeket az eszközöket a saját kapcsolataikban is. Ugyanez igaz a pozitív mintákra is: ha a gyerek azt látja, hogy a szülők képesek nyugodtan vitázni, megköszönni egymás segítségét vagy bocsánatot kérni, ezeket a mintákat is könnyebben sajátítja el.
A kutatók szerint a gyerekek nem egyszerűen lemásolják a szülőket. Azt tanulják meg, hogy egy kapcsolatban mi számít normálisnak.
A szülői példamutatás tehát a gyermeknevelés egyik legerősebb eszköze.
Ezért olyan fontos, hogyan reagálunk a saját hibáinkra
Van egy helyzet, amely különösen erős üzenetet hordoz: amikor a szülő hibázik.
Kiabál, elfelejt valamit, igazságtalan valakivel... Sok felnőtt ilyenkor inkább úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Pedig a gyerek számára sokkal fontosabb lehet az, ami ezután következik.
Ha azt hallja: Ne haragudj, ezt most elrontottam, akkor nemcsak azt tanulja meg, hogy a hibázás természetes, hanem azt is, hogy egy kapcsolatot helyre lehet hozni.
Egy hosszú távú kutatás szerint a szülői viselkedés tudatos megváltoztatása nemcsak rövid távon működik: a pozitív minták hatása egy évvel később is jól látható volt a gyerekek viselkedésében.
A gyerek nem azt teszi, amit mondasz
...hanem sokszor azt, amit lát.
Ez persze nem azt jelenti, hogy minden mozdulatunk örökre bevésődik, vagy hogy tökéletesnek kell lennünk. A gyerekeknek nem hibátlan szülőre, hanem hitelesre van szükségük.
Olyanra, aki ugyanúgy próbál kedves lenni az eladóval, mint a saját családjával, aki tud bocsánatot kérni, aki tisztelettel beszél másokról akkor is, amikor azok nincsenek jelen.
Mert a legfontosabb nevelési eszközünk sokszor nem egy jól megfogalmazott tanács.
Hanem az, ahogyan hétfő reggel fél nyolckor viselkedünk, amikor azt hisszük, senki sem figyel.
Mert valaki – talán a hátsó ülésen – nagyon is figyel.
Forráshivatkozások: Albert Bandura kísérlete, pozitív minták a gyerek viselkedésében,
Fotó: 123rf
