"Te régész adjunktusként most tényleg műkörmös vagy? És nem hiányzik a kiskosztüm meg az előadóterem?"

A tudományos világ belülről sokszor olyan, mint egy létra, amelynek hiányoznak egyes fokai. Akinek hosszabbak a karjai és a lábai, esetleg van egy védőhálója, ahonnan valaki felhúzza vagy alulról tolja, az lehet észre sem veszi ezt. Belőlük lesznek egy idő után azok a kevesek, akik elérik a professzori, a tudományos főmunkatársi (kutatói) pozíciókat, és még ritkább, hogy szakmai kitüntetéssel is méltatják őket. Aki viszont soha nem látott létrát, nincs is, akitől megkérdezze, hogyan működik a rendszer, ráadásul a háztartás, a családtagok gondozása is húzza a vállát, sokkal nehezebben jut felfelé, ha egyáltalán képes arra, hogy megtartsa a pozícióját…

Hogy mire gondolok pontosan?
Képzeljetek el egy nagyon magas létrát, olyat, ami régi, s recseg-ropog is, ha ránehezkedik a lábad. Erre a létrára nem mindenki ugyanott kapaszkodik fel. Vannak, akiket fejlett országban születése, családjuk anyagi helyzete és kapcsolati hálója, anyanyelve eleve a létra felső harmadába helyezi. Azaz nem kell először drága nyelvtanfolyamokon például angolul magas  szinten megtanulniuk, aztán repülőjegyet venniük, hogy költséges tudományos társaságok zártkörű konferenciáira, felvételi beszélgetésekre eljussanak, vagy egyáltalán tudomást szerezzenek róluk.

Számos brilliáns elme, szorgalmas és kitartó nő marad lehetőségek, információ, kapcsolati háló, mentorok nélkül ezért örökre kutatási asszisztens, laboráns, tanársegéd, óraadó tanár pozícióban. Tudományban dolgozik ugyan, de soha nem lesz belőle dékán, intézetvezető vagy teljes munkaidőben, határozatlan idejű szerződésre nyugodtan hagyatkozható kutató. Minden szemeszter végén, jobb esetben évente-kétévente retteg, vajon maradhat-e, vagy új helyen, új témakörben kell elölről kezdenie…

Ők azok, akik nélkül (nyilván a magasabb pozíciókban lévők mellett) nem működne a tudomány, az akadémia.
Ők azok főleg, akik folyamatosan pénzforrásokat keresnek, hosszú és bonyolult pályázatokat írnak és adminisztrálnak, hogy a teljes csapat, a tanszék működni tudjon.
Ők azok, akik a neves professzorok mellett vagy helyett előadásokat, szemináriumokat tartanak (sokszor 3-4 intézményben párhuzamosan), vizsgáztatnak, dolgozatokat javítanak, és akik a tétova hallgatók sokszor több száz oldalnyi írásait (diplomamunka fejezeteit) elolvassák, kijavítják, véleményezik. A nevük pedig a folyamat végén előfordul, hogy nem szerepel sehol. A babért a nekik lehetőséget biztosító (munkát lepasszoló), a hierarchia csúcsán állók aratják le.

Talán ezek után nem meglepő, hogy ezek a tudományban dolgozó nők szinte soha nincsenek a díjazottak listáján. Az előléptetéseknél is elfeledkeznek róluk, mert neves egyetemek neves szakembereit keresik inkább, akik egyébként gyakran egy-két év múlva tovább is állnak egy újabb jobb lehetőséget találván. Nemzetközileg ismert, hogy a “tudományos celebek” (nem bulváros, hanem egy adottság, egy felfedezés, diplomájukat kiállító amerikai borostyán ligás intézmény kapcsán a celeb kifejezés) általában nem maradnak egy helyen, hogy ott másszák felfelé a helyi (például közép-európai) ranglétrát. Ők inkább a dzsungel indáiban hisznek, amin tovább lehet lendülni és egy magasabb presztizsű, jobb fizetést kínáló helyen landolni.

“Elviszem máshova a doktorimat, ha ott jobban megfizetik” - hallani sokszor.
Aki marad (mert azok miatt a tényezők miatt nem tud továbblépni, amik miatt leglentről kezdett építkezni), az pedig a hiányos létrafokokon lavírozva biztosítja az egyetem, a főiskola, az egyre kevesebb pénzből létező kutató intézet további létezését.

Nem lenne-e célszerűbb nekem is ünnepelt női tudósokról írnom? S miért döntöttem úgy, hogy ezen a napon inkább a többiekről szólok?
Akik a tudományos világon belül dolgozunk, tudjuk, látjuk a problémát, de kifelé talán nem jól kommunikáljuk (ha egyáltalán!). Keserűen poénkodunk a reggeli kávé közben a folyamatos alváshiányról, a bűntudatról, a kiégésről. Naponta felmerül bennünk, érdemes-e megint szólni, hogy csak férfi szakértőket sorakoztattak fel az ünnepelt magazinok, napilapok, vagy csak nevetség tárgya leszünk, ha például a közép-európai jövőről szóló konferencia fotói alá odakommenteljük, hogy #allmalepanel és ha megkérdeznék volna őket, akkor a nőknek is biztosan lenne véleményük. Meg úgy egyébként is, a jövőhöz talán kelleni fogunk mi is…
Aztán vannak olyanok is, akiknél betelik a pohár. Akik belefáradnak ebbe a sokszor reménytelennek tűnő feladatba.

Manapság egyre több helyen lehet olvasni, hogy mikrobiológus doktorból valaki babaruhákat árusító bolt alapítója lett. Vagy az összehasonlító nyelvészet docensasszonya cukrászként teljesedett ki. Ezek mögött a döntések mögött sok-sok év szorgalmas tanulás, elszánt könyöklés, és ezzel párhuzamosan vívódás meg önostorozás is áll. S a kilépés után sem könnyebb az élet. Ki szeretne ugyanis folyamatosan arra válaszolni, hogy te régész adjunktusként most tényleg műkörmös / rumbaoktató / lekvárt főző panziós vagy? És nem hiányzik a kiskosztüm meg az előadóterem?

A tudományban dolgozó nőknek éppen ezért én nem csak egy napot, hanem minimum egy hónapot szentelnék. Filmeket (mint a Hidden figures), podcastokat, kiállításokat, insta reeleket, hogy sokan tudjanak róluk.
Hogy meglássuk, ki van a manapság sokszor nevetség tárgyává tett és megkérdőjelezett színes diagramok, az unalmasnak kikiáltott, hosszú évek munkájának eredményeként megszületett vaskos könyvek mögött. Na meg hogy átérezzük, hogy a 21. századi “Marie Curiek” üvegplafonos, férfiak által őrzött és nemzeti érzelmekkel átszőtt világában milyen minden egyes nap láthatatlanul tevékenykedni, lépéshiányban levegőért kapkodni. Lehet, ha sok arcot és sok nevet adnánk a jelenséghez, akkor egy lépéssel közelebb lennénk ahhoz, hogy annak a szégyennek, a bűntudatnak legalább egy vékony rétegét feloldjuk, amely körbelengi a létra alsó kétharmadát. S lehet ha tudnánk, hogy sokan vagyunk, akkor közösen megtalálnánk a módját, hogy doktori és habilitáció után ne kelljen lelki és testi egészséget mentve egy másik területen nulláról kezdve “felszabadulni”. Mindenki sokat nyerne vele…

Kezdőfotó: Freepik
Forrás: Tóth Erzsébet Fanni Facebook oldala