Oviblog

Ez nem játszóház! Szóljon rá a gyerekeire! – fakadt ki egy vásárló a három gyerekes anyukára

Odakinn harminc fok körül járt a hőmérő higanyszála, láthatóan mindenki jól esetten lézengett a kellemesen lehűtött sportszer áruház falai között. A női tréningruhákat kínáló sorban egy édesanya válogatott épp a rövidnadrágos polcokról, mellkasán a pár hónapos kisbabája kendőbe kötve szendergett békésen.


A nyugalmat hamar megtörte két óvodás korú gyerek kurjongatása, ahogy egy-egy rollerrel versenyezve, nagy fékcsikorgatással beparkoltak az anyukájuk mellé.

– Mehetünk még egy kört? – kérdezte az idősebb fiú.

– Persze, csak óvatosan száguldjatok legyetek szívesek! – felelt a nő, mire a baba is egy-kettőt nyöszörgött a kendőjében.

– Most én megyek a villogós kerekűvel, megígérted Boti! – nyafogott a kisebb, és közben rángatni kezdte bátyja alól a rollert.

– Te még úgyis kicsi vagy ehhez, menj a simával, vagy keress másikat! – vágott vissza az erélyesen.

– Anya! Boti nem adja oda a rollert! – árulkodott a kisebbik fiú.

– Botond, szépen kértelek, hogy ne vesszetek össze az első percben! Van még egy csomó roller, most próbálj ki másikat, hogy az Edu is mehessen a villogóssal! – magyarázta viszonylagos higgadtsággal az édesanya.

– Nem, szerezzen magának, ha annyira kell! – kiabált Botond és meghajtotta a járgányt. Pár másodperccel később az öccse kikövette, de a balhé nem csendesült el.

– Add ide Boti, nem hallod! Irigy vagy, mint mindig! Most én következem! – kiabálta, miközben mindketten körbe-körbe, oda-vissza hajkurászták egymást a sorok között. Az anyjuk kilépett a ruhák mögül és mikor úgy érezte, hogy elkapta a fiúk tekintetét, tenyerével maga felé hívó mozdulatokat tett. A srácok odagurultak, de most már szó szerint sírásba hajlóan tépték egymást.

– Mit kéne még mondanom nektek, hogy abbahagyjátok? Most leteszitek a rollereket és megyünk a pénztárhoz! ­– jelentette ki határozottan az anyjuk, amikor egy idősebb férfihang szólalt meg a ruhás polc másik oldaláról:

– Hála az égnek, menjenek is haza, mert ezt már nem lehet elviselni! – pufogott a hatvanas éveiben járó, szemüveges fickó, majd átnézett a polcok között. Az anyukának látványosan vörössé vált az arca, és egy pillanattal később már a férfi mellett termett a szemközti sorban.

– Hozzánk beszél uram? – szegte neki a kérdést.

– Mégis ki máshoz? Ne csodálkozzon, ha ilyen neveletlenek, ha mindent megenged nekik! – bökte ki gondolkodás nélkül a felháborodott vásárló.

– Nézze uram, az ég világon semmit nem lát abból, hogy hogyan nevelem a gyerekeimet, így köszönöm, de nem tartok igényt a kioktatására. Foglalkozzon a saját dolgával, ha megkérhetem, én is azt fogom tenni! – próbált nyugodt maradni az édesanya, majd a már megszeppent fiúkhoz fordult: – Nem kell sírni, hozzátok a kosarat légyszíves és indulunk.

– Legközelebb bírjatok magatokkal és akkor nem lesz sírás a vége! – vetette oda a férfi a gyerekeknek, mire a nő visszalépett, két kezét pedig védelmezőn a babájára kulcsolta.

– Ide figyeljen uram, nincs joga ahhoz, hogy így beszéljen velem, vagy a gyerekeimmel! Mindenki úgy intézi az életét, ahogy neki tetszik, vagy ahogy tudja. Én sem szólok bele, hogy maga hogyan és mit vásárol. Megpróbáltam a hőség elől legalább egy negyedórára bemenekülni ide a gyerekekkel, gondoltam, ha már itt vagyunk, megveszek nekik pár cuccot, de nem kértem mellé gyereknevelési tanácsokat, világos? – folyt belőle a szó, mire a pasas egy pillanatra meglepetten hátralépett, aztán a kisbabára tekintve ennyit mondott:

– Látja, azt nem értem az olyan szülőkön, mint maga, hogy minek nekik még egy harmadik gyerek is, ha már az első kettőt sem tudta megnevelni? – a kisebbik fiú az anyja lábába kapaszkodva sírni kezdett, amikor egy ötvenes éveiben járó nő lépett mögéjük.

– Uram, van valami problémája? Hívjam a biztonságiakat, vagy képes békén hagyni a hölgyet és a gyerekeit?

– Maga meg mit szól bele? Jaj, itt dolgozik? Akkor menjen és rakjon rendet a túracipőknél, mert semmit nem lehet megtalálni! – förmedt rá válaszképpen a férfi.

– Na jó, itt van vége! – mondta a hölgy, majd az oldalzsebéről leemelte a walkie-talkie rádióját és hangosan beleszólt: – Kérném a biztonságiakat a tréning osztályra, kisgyerekes anyukát zaklat egy férfi – a készülék kisípolt, a kolléga recsegő hangja igenlő válasszal hamar elnémult a gyereksírás és a folyamatos hőbörgés mellett.

– Elmennek mindannyian a büdös francba! Az ember már vásárolni se tud nyugodtan, ez nem egy rohadt játszóház! – kiabált még vissza a férfi, miközben a másodpercek alatt ott termett biztonsági őrök épp kivezették az áruházból.

– Tűnjön innen! – szólt még erősen artikulálva utána az anyuka, amit, ha már hallani nem is, de a szájáról leolvasni mindenkinek sikerült.

– Jól vannak? – nézett az anyukára visszajelzésért a dolgozó, majd a fiúkhoz fordult – minden rendben srácok! – mondta nekik is megnyugtatóan, és óvatosan megsimította a fejük búbját.

– Nagyon köszönöm, ez nem az én napom! A fiúk amúgy nem ilyen rendetlenek, de persze mindkettejüknek csak a villogós roller volt a jó! – válaszolt az anyuka, akinek a történtek után még mindig remegett kicsit a hangja.

– Nem kell magyarázkodnia, mi már mindent láttunk...szinte mindent! Ők pedig gyerekek, és mint ahogy az lenni szokott, játszanak, hangoskodnak, rohangálnak. Ha mi nem tolerálnánk ezt, akkor nem engedélyeznénk a járművek kipróbálását – nyugtatta meg a nő.

– Köszönöm még egyszer, most még helyre áll a szívverésem, aztán megyünk is fizetni! – hálálkodott tovább az anya.

– Szóra sem érdemes, nem kell kapkodniuk! Szép napot! – köszönt el az ott dolgozó hölgy, aztán még egy pillanatra visszafordult: – Édesanya, ne haragudjon, hogy megkérdezem, de kap levegőt így az a baba?

 

 

 

 

 

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X Karácsonyi könyvvásár