„Anyuka, oldja meg!” – újra kezdődik sokak rémálma, a digitális oktatás
Ha valaki tavaly márciusban azt mondja, hogy egy év elteltével megint ugyanitt fogunk tartani, annak vagy nem hittük volna el, vagy a kardunkba dőltünk volna elkeseredésünkben. Azon a csúnya, nyúlós március 13-án, amikor reggel még a csapból is az folyt, hogy felesleges az iskolabezárás, majd este bejelentették, hogy mégis zárnak, csak a bizonytalanság volt biztos.
A bejelentés után az országra egyszerre rázuhant a dermedt csend. Egyik pillanatról a másikra kiürültek az utcák. Emlékszem, hétfőn lementem az iskolába, hazahozni a gyerekek cuccait, és a szembejövő ismerős anyuka átment az utca túloldalára, onnan integetett. A parkok, játszóterek már azelőtt kiürültek, hogy hivatalosan lezárták volna őket. Csak sötétedés után mertük levinni a gyerekeket a panelból, hogy körberollerezzék a háztömböt, és közben úgy éreztük magunkat, mint a potenciális tömeggyilkosok, hiszen az üzenet egyszerű volt: Maradj otthon.
Közben pedig folyt a „digitális oktatás” névre keresztelt kabaré. Anya dolgozott a nappaliban, Apa a gyerekszobában. A harmadikos tanító nénije eleinte tartott pár online órát, de hamar ráunt. A másodikosé inkább bele sem kezdett, csak kiküldte a feladatokat, amikor pedig páran jeleztük, hogy nagyon nincs kapacitás napi 8-10 óra munka mellett még matekórát is tartani a gyereknek, a válasz ennyi volt: „Anyuka, oldja meg.”
Anyuka pedig megoldotta, csak épp közben visszaszokott a dohányzásra, annyit üvöltött a gyerekeivel, hogy attól félt, ráhívják a gyámügyet, és hetente minimum egyszer összeomlott.
Csoda-e, ha eddig azért imádkoztunk, hogy ezt ne kelljen elölről kezdeni?
Félelem nélkül, de egyre fáradtabban
Szeptemberben ugyan kinyitottak az iskolák, de a lezárás réme azóta ott lebegett a fejünk felett. Jól értesült szülőtársak terjesztették úton-útfélen, hogy október 24-től zárunk, a suliban egész nap kötelező lett a maszk, és csak lázmérés után lehetett belépni, ami eredményezett szórakoztató beszélgetéseket. („Anyuka legyen szíves jönni a gyerekért, olyan fáradtnak tűnik, megmértem többször a lázát, néha 32 fokot mutat, néha 40-et.”) A gyerekek hamar rájöttek, hogy elég kiejteni a szájukon, hogy a fejük vagy a hasuk fáj, azonnal hazaküldik őket, és egy hétig vissza se mehetnek. A gyerekorvos munkája az igazolások legyártására korlátozódott, bemondásra osztogatta a „kezelésem alatt állt”- papírokat, úgy, hogy a gyereket egyszer se látta. Elmaradt a farsang, a diáknap, de a kétnapos osztálykirándulásra már elkezdték a pénzgyűjtést. A mi családunk egyelőre nem küldött semmit. Túl naivnak találtuk az elképzelést.
Végül egy év elteltével megint ott vagyunk, ahol elindultunk. De talán mégsem egészen. Elfáradtunk. Az anyukák ma már, amikor lementek a cuccokért, vidáman cseverésztek a kapuban. Senki nem szól meg minket, amiért lemegyünk a parkba. Szülőtársak ajánlják fel egymásnak a kölcsönös gyerekvigyázást, nem csak azért, hogy a dolgozó szülőknek segítsenek, hanem azért is, hogy enyhítsenek a saját magányukon.
Felelőtlenség-e mindez? Majd kiderül. Szerintem kevesen vannak, akik megkérdőjelezik a mostani lezárások szükségességét. Ugyanakkor emberek vagyunk, akik egyre fáradtabbak. Egy éve élünk a folyamatos készültség, a szociális távolságtartás, a maszkok és tilalmak erdejében. Most egy hónapos iskolabezárásról beszélnek, de élünk a gyanúperrel, hogy lesz ez három is. Embert próbáló hetek-hónapok állnak megint előttünk, mi pedig igyekszünk valahogy úgy egyensúlyozni, hogy ne csak az egészségünket, hanem az ép elménket is meg tudjuk őrizni.
