Szülő- és gyereknevelés

Fontos megtanítanunk gyermekeinknek a konfliktuskezelést

A gyerekek, különösen a testvérek rengeteg praktikát tudnak, hogyan piszkálják egymást. Éhség, féltékenység és kimerültség azok az érzékeny pontok, melyek általában veszekedést váltanak ki nálunk. Dühkitörés, sértő szavak, mindenki mondja a magáét, majd a vita elül. Egy kis nassolni való, vagy a csend általában elfeledteti a dolgokat, de ahogy a gyerekek idősebbek lesznek, konfliktusaik sokkal személyesebbé válnak; kapcsolataik barátaikkal, tanáraikkal, edzőikkel és testvéreikkel sokkal több érzelmi kockázattal bírnak. Egyre többet akarnak és várnak el kapcsolataiktól, de amikor probléma adódik, az idegességet és félelmet kelthet bennük. Problémát megoldani vagy kimondani, ha valamivel nem értünk egyet, komoly mentális képességeket igényel. Elkerülhetetlen tehát, hogy megtanítsuk gyermekeinknek a „konfliktuskezelés művészetét” – még akkor is, ha mi egyébként konfliktuskerülő személyek vagyunk.

Fontos megtanítanunk gyermekeinknek a konfliktuskezelést

Én, személy szerint azonnal nekiugrom a problémának és konfrontálódom. Szeretek azonnal tiszta vizet önteni a pohárba, nem pedig hosszasan rágódni a dolgokon. Fontos számomra a kényes szituációkat olyan gyorsan rendezni, amennyire lehetséges. Beszédes típus vagyok, és mielőbb enyhülést keresek, mert nem jó érzés a gyomromban az a szorítás, amit a sértettség, megbántottság okoz. Ha pedig gyanítom, hogy én hibáztam, megpróbálom azonnal megbeszélni, szükség esetén pedig azonnal bocsánatot kérek.

Talán, soraimat olvasva ideges leszel. A konfliktusok megizzasztanak, pánikot keltenek, vagy megtörik a gondolatmenetet. De mindez teljesen normális. Most pedig gondoljunk gyerekeinkre. Mit szeretnél, hogyan éljék az életüket? Én nem akarom, hogy a gyermekeim olyan érzésekkel nyomasszák magukat, mint elnyomás, becsapás vagy önfeláldozás. Azt szeretném, hogy egészséges magabiztossággal rendelkezzenek és erős kommunikációs képességekkel, amikor majd saját problémáikat kell megoldaniuk életük során. 

Ezt már olvastad: Egy svéd pszichiáter figyelmeztetése! Ez történik azokkal a gyerekekkel, akiknek mindent megengednek a szülők!

Természetesen nem az a megoldás, hogy gyerekeink problémáit mi oldjuk meg helyettük. 

Azt szeretnénk ugyanis elérni, hogy ők maguk kezeljék majd saját konfliktusaikat. Ebben, lehetőség szerint azért vezessük, támogassuk őket.

Az első, amit mindig mondok a gyerekeimnek, hogy egyes szám első személyt (én) használjanak, amikor problémát, konfliktust oldanak meg. A gyermekeim nagyon jók abban, hogyan hibáztassanak engem, a testvéreiket vagy bárkit azért, amit ők éreznek. Amíg egyes emberekre hatunk, mások nem különösebben reagálnak jól ránk, főleg, ha támadva érzik magukat. Igaz ez még akkor is, ha különben nincs is igazuk.

Amikor egy konfliktus jelen van, megpróbálok olyan minta mondatokat tanítani a gyerekeimnek, mint például:

  • „Ezt érzem (érzés kifejezése), amikor azt mondod, hogy (az a valami)”. Mindez abban segít nekik, hogy ne felejtsenek el lélegzetet venni és így időt nyernek, hogy átgondolják, mit is mondjanak majd.
  • De mit is szeretne mondani gyermeked?
  • Milyen megoldásra vágyik?

Fontos számba venni az összeütközés lehetséges kimeneteleit is:

  • Hogy hogyan reagál majd a másik személy?
  • És mi van, ha a konfliktust nem sikerül megoldani?

Amikor egy konfliktussal vagy problémával szembesülünk, gyakran érzünk félelmet. Engedjük, hogy gyermekünk is megérezze ezt, mert ez egy természetes érzés, ami nem feltétlenül jelent azt, hogy nem vagyunk biztonságban. Az pedig teljesen rendben van, ha időnként kényelmetlenül érezzük magunkat ezekben a helyzetekben.

Egy podcast egyik részében (The Heat Of The Moment - Hidden Brain) Julie Woodzicka beszél mindazokról a lépésekről, amelyeken keresztülmegyünk egy esetleges interakció vagy konfrontáció során. Ha valaki megbánt, megsért minket, vagy a szituáció nem igazságos vagy helyes, el kell döntenünk, hogy amit érzünk, megéri-e szavakba öntenünk; mindig érdemes átgondolni, hogy mi az, ami „konfrontációra érdemes”. Ha döntöttünk, az is megfontolandó, hogy hogyan és mikor szálljunk vitába, mikor konfrontálódjunk az adott személlyel vagy a szituációval. Az utolsó szelet maga, az aktuális konfliktus. Összetűzésbe kerülni valakivel mentálisan és fizikailag is kimerítő lehet: fontos tehát, hogy megerősítsük ebben gyermekünket. Senki sem állítja, hogy egy konfliktus feloldása egyszerű feladat, de mindenképp megéri a fáradságot.

Amikor próbálunk megúszni, elkerülni egy konfliktust, az biztos, hogy még több problémát generál.

Ha a saját érzéseinket nem mutatjuk ki, akkor mások érzéseit helyezzük a miénk fölé. Ez által sértetté, mérgessé válhatunk, ami frusztrációhoz vezethet. Ez károsan hathat a kapcsolatainkra, az intimitásra és sebezhetővé tehet bennünket. Ártunk magunknak azzal, ha nem vesszük figyelembe szükségleteinket, vagy ha nem ismerjük fel vágyainkat, mert elfojtjuk érzéseinket, vagy azt színleljük, hogy azok nem valódiak. Minél tovább halogatunk egy megoldásra váró konfliktust, az biztos, hogy nem jobb, hanem egyre rosszabb helyzetet teremt. Ez nemcsak (ön)bizalmunkat rombolhatja, hanem komoly mentális problémákhoz is vezethet. A stresszel összefüggésbe hozható betegségek eredete ugyanis az elfojtott érzelmeken alapszik.

A konfliktus rémisztő tud lenni, de haszna bizonyosan ellensúlyozza az okozott félelmet. A konfrontáció egyik legnagyobb hozadéka azonban, hogy megoldáshoz vezethet.

A legidősebb lányom borzasztóan frusztráltnak érezte magát egy házi feladat miatt, pláne, mert azt az osztály előtt kellett előadnia.  Mivel úgy gondolta, hogy nem sikerült túl jól a munkája, szeretett volna még haladékot kérni tanárától. Arra biztattam, hogy gondolja át, hogyan szeretné megbeszélni ezt, én meg felajánlottam, hogy írok egy email, melyben megkérdezem tőle, hogy iskolakezdés előtt egy kicsivel beszélhetnénk-e erről hatszemközt. A lányom kelletlenül, de beleegyezett. Azt szerette volna ugyanis, hogy én magyarázzam el a levélben a szituációt. Én azt feleltem neki, hogy ennek megbeszélése nem az én feladatom, hanem az övé. Abba viszont beleegyeztem, hogy a megbeszélésen én magam is részt vegyek. 

Ezt már olvastad: Mi fán terem és miért rossz az iskolai szegregáció?

Habár lányom rendkívül ideges volt, elő tudta vezetni tanárának, mit is szeretne, miért és mire van szüksége; nem utolsó sorban fejlesztve ezzel kommunikációs képességeit és érzelmeinek kontrollálását.  Hatalmas dolog volt ez, viszonyítva az előző estéhez, amikor a teljes érzelmi kavalkád lebénította és új feladatért szeretett volna folyamodni. A tanára meghallgatta és megbeszéltek egy olyan megoldást, ami mindkettőjük számára kielégítőnek tűnt. Láttam, hogyan hull le lányom válláról a mázsás súly, amit cipelt. Nem pontosan az történt, amit szeretett volna, mégis, az eredetinél sokkal jobb megoldás született.

Egy konfliktus során nemcsak azt érjük el, hogy meghallgatnak minket, hanem hogy mi is ugyanezt tesszük: oda kell figyelnünk a másikra. Természetesen fontos is, hogy beszélgessünk erről gyermekeinkkel, de az ugyanúgy szükséges, hogy ők maguk is lássanak felnőttek közötti összeütközéseket és azok békés rendezését.

Ne félj attól tehát, hogy valamiben nem értesz valakivel egyet, de még akkor sem, ha feszül párbeszédet folytatsz egy másik felnőttel gyermeked jelenlétében; ezek persze ne kölcsönös ordibálásba torkolljanak, de az élet tele van konfliktusokkal, egyezkedésekkel és – remélhetőleg – békés rendezésükkel. Hagyd, hogy gyermeked szem és fültanúja legyen ezeknek. Így láthatja, hogy mindannyiunknak érdemes kiállnunk magunkért, kimondani, amit érzünk, gondolunk, a magunk igazságát, mert így mind győztesek lehetünk.

A konfliktusok életünk részei, melyek kis gyakorlással már nem is olyan rémisztőek, mint ahogy elsőre gondoljuk róluk; és általuk még sikeresebb felnőttekké válhatunk.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó