Szülő- és gyereknevelés

„MIBŐL SZERETNÉL MEGBUKNI? VÁLASZTHATSZ, A TÖBBIBŐL ÁTENGEDLEK!” – MÉRGEZŐ TANÁRI MONDATOK

Fogalmam sem volt, micsoda darázsfészekbe nyúlok, amikor feltettem azt a kérdést a szerzői Facebook-oldalamon, hogy ki milyen mérgező, fájó tanári mondatokra emlékszik iskoláskorából. Záporozni kezdtek a kommentek, én pedig dermedten bámultam, micsoda fájdalmas emlékeket hordozunk magunkban sokan – vélhetően anélkül, hogy a megjegyzést tevő pedagógus tisztában lenne ezzel. És persze az indulatok miatt most is általánosításra ragadtatták magukat néhányan, ami nyilván ugyanolyan káros, mint egy lekicsinylő vagy épp gonosz tanári mondat. Nem, nem véletlenül használtam ez utóbbi szót: ilyenekből is akadt sajnos bőven. Csepelyi Adrienn gyűjtése a wmn.hu oldalán. 

Nemrég Both Gabi mesélt az Instagramunkon egy videóban arról, hogyan törte ripityára önbecsülését egy menthetetlen tanári mondat, de én is írtam már nektek arról, milyen érzés volt, amikor a diszkalkuliám miatt alázott meg rendszeresen olyasvalaki, akinek amúgy meg lehetett volna a tudása ahhoz pedagógusként, hogy diagnosztizálja a bajt, és ne súlyosbítsa életre szóló félelmekkel.

Nem is fér minden ebbe az így is maratoni cikkbe, és jobbnak láttam, ha nem írok sehol neveket. Sem tanárét, sem diákét. Így is voltak kommentelők, akik szerint ez az „epehányás” nem jó semmire – igaz, ugyanez a szó áll az alábbiakra is. És, ugye, ezek voltak először. De kétség nem fér hozzá: kutya nehéz téma ez, hiszen

nem szeretném, hogy bárki általánosítson. A tanárok túlnyomó többsége nem ilyen, nem így beszél a diákokkal, és arra tette fel az életét, hogy segítse őket. Hála és köszönet nekik ezért. Soha életemben nem éreztem át ennyire, milyen sokat köszönhetünk nekik.

Nemrég találkoztam egykori kémiatanárnőmmel, aki annak idején azt mondta: amíg ő ezen a pályán van, belőlem nem lesz állatorvos. Lehet, hogy ez furán hangzik, de megköszöntem neki most ezt a mondatot és a viselkedését: egyrészt, mert ezt nem megalázó módon mondta, hanem tárgyilagosan, mert bár nem tudta, hogy diszkalkuliás vagyok, de azt látta, hogy valami nem stimmel, mert az elméletet tudom hibátlanul, a számításokra pedig rendre egyest kapok. Amikor mindenki a továbbtanulásra kezdett koncentrálni, felajánlotta, hogy osztályozó vizsgát tegyek elméletből, és négyest adott. 

Lehet tehát valaki igazságosan szigorú – és akkor is korrekt, ha egyébként tényleg csak a baj van a diákkal, mint velem kémiaórán. Tapasztalataim szerint a tanárok nagy része szereti ezt a hivatást, szereti a diákokat, nekem legalábbis rengeteg, rengeteg olyan pillanat volt az életemben, amikor egy-egy tanárom öntött belém erőt, biztatott vagy dicsért, és hozta ki belőlem a legjobbat.

Ettől függetlenül úgy érzem, a tüskék a bőr alatt csak gennyedzenek, ha nem csinálunk velük semmit, úgyhogy fogjuk fel úgy: ez a gyűjtés azért született, hogy kibeszélhessük a sérüléseinket, kiköphessük magunkból a mérgező mondatokat, és megerősíthessük egymásban, hogy az nincs rendben, ha egy pedagógus így beszél, így viselkedik.

A bántásnak sokféle formájával találkoztam a kommentekben – igyekeztem tematizálni őket, hogy kirajzolódjanak a mögöttük húzódó motivációk, érthetőbbé váljon, miért károsak.

Íme.

Amire egyszerűen nincs mentség

„Nyolcadikban zeneiskolába akartam továbbtanulni. Akkor már nyolc éve zongoráztam. Az osztályfőnököm, aki az énektanárom is volt, leültetett, és azt mondta, ne menjek zeneiskolába, mert gyengénlátóként soha nem leszek képes tartani a lépést az ottani színvonallal, és soha nem fogom elvégezni azt. Ezt egy olyan gyógypedagógus volt képes kinyilatkoztatni, aki akkor már évtizedek óta látássérült gyerekeket tanított abban a speciális iskolában, ahova én is jártam. Ez bennem akkora törést okozott, hogy zongorához azóta (huszonkét éve) nem nyúltam, és nyolcadik után évekig nem énekeltem. Érettségi táján kezdtem el újra felfedezni a saját hangomat egy templomi kórusban. Aztán annyian mondták, hogy szép a hangom, és énekeljek, hogy elkezdtem elhinni. Nem lettem ugyan híres, de időnként hívnak zenés projektekbe, és van kórusom is, ahol kiélhetem a zene iránti rajongásomat.” 

„Amikor megkaptam a suli-díjat nyolcadikban, akkor azt mondták többen: »Szegény dadogós fiú, jó, hogy ő kapta, mert ennél többet sosem fog elérni az életben«. Vagy amikor megnyertem egy házi szavalóversenyt negyedikben, de végül nem vittek el a területire, mondván: »Félünk, hogy dadogni fogsz a versenyen, és leégeted az iskolát meg minket is«.”

„Kábé ötödikes voltam. Ugyan táncoltam húsz évig, de a futás nem volt sosem az erősségem, plusz egy pici lyukkal a szívemen születtem. Iskolakört futottunk, én a második kör után nagyon rosszul éreztem magam, leültem. A tesitanár lefényképezett a telefonjával, aztán körbemutatta az osztálynak: »Tessék, lyukas szívű«”.

„»Na, akkor mondja fel a verset – a többiek addig lazítsanak, ez sokáig fog tartani«. Mert dadogtam. Azt hiszem, elkezdeni sem tudtam, de azért fél órán keresztül kínzott, majd megjegyezte, hogy el kéne gondolkodnom a kisegítő iskolán (mindez általános harmadikban).”

„Amikor pszichológushoz jártam a tanárnő meg a suli miatt, azzal fogadott az osztály előtt: »megjöttél a dilidokitól?« Általános harmadikba jártam épp.”

„Gondolom, a származásom miatt egy nagyra becsült tanárnő, akit soha meg nem sértettem, akivel sosem voltam tiszteletlen, és aki osztály főnököm is volt, egy osztályfőnöki órán, mindenki előtt ezt mondta.: »Ne firkáld a kezed, ne legyen még koszosabb!« Harminc évvel ezelőtt, a mai napig, szinte naponta eszembe jut, és még mindig nem értem, hogy miért?!”

A szárnyvagdosók

Akik szerint kevés vagy, nincs meg benned az, ami ahhoz kellene, hogy… És akik szó szerint életeket változtatnak meg – csak nem biztos, hogy a megfelelő irányba.

„Amikor rájöttem tizenhárom évesen, hogy zenész szeretnék lenni, egy egész bizottság (a volt zeneiskolám tanáraiból állt) egyetlen meghallgatás után kijelentette: »Meg se próbáld a zenei pályát! Túl késő! Sohasem leszel zenész. Nincs benned muzikalitás«. Aztán tizennégy évesen egy általános iskolai tanárom le akart beszélni, hogy német nyelvi speciális osztályba menjek: »Nem fog menni, ez neked túl nehéz lesz! Nem tudsz majd lépést tartani«. Ausztriában és Németországban diplomáztam furulyatanári és koncert szakon. Magasabb végzettségem van jelenleg, mint a volt tanáraimnak. Nekik köszönhetem, hogy odafigyelek, melyik növendékemnek mit mondok, és bátorítom őket az álmaik megvalósításában…”

„Negyedikben, amikor a János vitéz tartalmi összegzése házi feladatomat felező tizenkettesben írtam meg: »mit képzelsz, verset csak a költők írhatnak!«”

„Általános iskola, alsó tagozat. A tanár végigkérdezte az osztályt, hogy ki mi szeretne lenni, ha felnő. Jöttek a szokásos válaszok, rendőr, szakács, autószerelő. Rám került a sor, a lehető legkomolyabban mondtam, hogy filmrendező. A tanár reakciója: »Gábor, te is mondj valami rendeset, mint a többiek!«”

„Ének-zene tagozatra jártam általánosban, és nagyon jó énektanárunk volt mindenféle szempontból. Viszont kaptunk a nyakunkba egy külön kórusvezetőt. Minden versenyen aranyérmet nyertünk, elsők lettünk, ő mégis minden verseny előtt ordibálva közölte velünk, hogy lemondja az egészet, mert csak szégyent hozunk a fejére. Aztán amikor ki kellett választanunk, hogy melyik gimibe jelentkezünk, akkor engem és a másik gyönyörű hangú osztálytársamat (aki állandóan szólókat énekelt) behívta magához szünetben, és közölte velünk, hogy reméli, nem jelentkezünk a művészetibe, mert ő nem akar szégyenkezni miattunk. Nem tudom, hogy az osztálytársam eredetileg hová akart jelentkezni, de végül egyikünk sem jelentkezett a művészetibe. A mai napig kicsit bánom, mert imádok énekelni, imádom a zenét.”

„»Neki nem való az iparművészeti suli, nincs hozzá elég tehetsége« – mindezt a hátam mögött mondta a rajztanárnő, amit a rokon matektanárnő mondott vissza. Később a rajztanárnő az egyik leggyakoribb vendégem lett, egyedi ruhákat készítettem neki.”

„Középiskolában a jobb tanulók közé tartoztam. Amikor már megvoltak az egyetemi jelentkezések, laborgyakorlaton véletlenül eltörtem egy üvegeszközt, miután a szakvezető-osztályfőnököm és több szaktanár összeállt, és közölték velem: inkább menjek valami humán szakra, ahol nem tudok törni-zúzni, így sosem fogok tudni érvényesülni, mert béna vagyok!”

„Azért nem kellene a Közgáz nyílt napra menned, hogy lógjál, megteheted anélkül is…”

Agyilag zokni vagy, de boka

Igen, ezt egy kommentelőnek mondta a tanára, jelezve, hogy még a hülyénél is van hülyébb – például ő. Se szeri, se száma azoknak a viccesnek szánt vagy szimplán csak elképesztően bunkó mondatoknak, amelyekkel egy életre bele lehet magyarázni valakinek, hogy ő bizony buta. Miközben pedig kismillió oka lehet egy rossz jegynek, annak, hogy valamit nem ért.

„Te olyan hülye vagy, hogy disznópásztor se lesz belőled!”

„»Majd év végéig elrajzolgatsz az utolsó padban, úgyis megismétled a tanévet.« Egy hat és fél éves, első osztályos kislánynak… november elején…”

„»Mindenki nézze meg!« (Az igazgatónő kiállított a kerengőben több osztály elé): »Ez gimnáziumba jelentkezett!!!!« (Majd kiröhögött hangosan).”

„Ferences szerzetes: »Semmi baj, Petikém, ácsokra is szükség van.«”

„Drámatagozat? Hát persze hogy oda jelentkezel, oda megy, aki nem való semmire.”

„Gimi, orosztanár: »Maga kérem, olyan hülye, hogy magát még portásnak sem veszik fel az egyetemre«. Elvégeztem a Műszaki Egyetemet, oroszul azóta sem tanultam meg.”

„Osztályfőnök, második félévem magyar iskolában, előtte mindent spanyolul tanultam (nem itthon): »Téged átugrunk, mert úgysem fogod tudni«.”

„»Maguk azért jöttek ide, mert máshová nem vették volna fel magukat«” – egyetem, tesi szak, 423 ponttal vettek fel. Nem hülye vagyok, hanem ezt szerettem volna csinálni.”

„Nem az a baj, hogy nem vagy elég okos, de még ügyes sem vagy, hogy elmenj asztalosnak.”

A cikk teljes egészében a wmn.hu oldalán olvasható.  

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X