Szülő- és gyereknevelés

A tehetséges gyermeknek nagyobb szabadság kell

A tehetségfejlesztésről Gyarmathy Évával

A tehetség szó hallatán legtöbbször olyan emberekre gondolunk, akik valamiben kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, valamiben nagyot alkottak, mint egy híres sportoló, zenész vagy tudós. De vajon miről ismerjük fel a tehetséges gyereket? És ha valóban tehetséges, szülőként mi a teendőnk?

Erről beszélgettünk Gyarmathy Évával a Tehetségfejlesztés – Lehetőségek kezdőknek és haladóknak című új könyvének megjelenése kapcsán.


Honnan tudjuk, hogy valaki tehetséges? Ez azonnal látszik egy gyermeken?

Valakin azonnal látszik, de a tehetség inkább egy fejlődési potenciál, egy lehetőség, olyan belső hajtóerő, amely mindig arra ösztönöz, hogy a gyerek többet akarjon elérni. Ez nem feltétlenül abban mutatkozik meg, hogy rögtön kiemelkedő teljesítményt ér el, sőt, ha nem arra halad, amerre a környezete gondolja, hogy kellene, akkor adott esetben nem is tehetségként azonosítjuk. Kisgyerekkorban nem tehetségben, hanem személyiségjegyekben lehet gondolkodni, ami azt jelenti, hogy egy tehetséges gyerek sokkal önállóbb, öntörvényűbb, jobban a saját útját járja, mint a kortársai.

Milyen kritériumai vannak a tehetségnek és hogyan lehet támogatni?

A tehetség tulajdonképpen egyfajta deviancia. Be kell látnunk és el kell fogadnunk, hogy a tehetséges gyermek nem úgy működik, mint a többiek, ugyanis, ha arra tartana, mint mindenki más, akkor ugyanoda is jutna. Adott esetben ezek a gyerekek sokkal nagyobb szabadságfokon működnek, ezért a legfontosabb az önállóságukat segíteni, miközben nagyon nagy szükségük van keretekre, szabályokra is. Ugyanis a szabályok azok, amelyek előre viszik őket, mert minden szabály, akadály legyőzése erőfeszítést, kihívást jelent a számukra.

Gondoljunk csak bele, a világban mindenütt akadályok vesznek körül bennünket. Már eleve az akadály, hogy be kell illeszkedni a társadalomba, tehát a saját utamat össze kell egyeztetni a társadalmi közeggel. Ez szükséges, különben a deviancia negatív irányba fordulhat.

A tehetségek maguk keresik a kihívásokat, nem érdekli őket, hogy valami lehetetlen. Nem azzal foglalkoznak, hogy valami megvalósítható-e vagy sem, hanem azzal, hogy hogyan.

Akkor érzik jól magukat, ha van kihívás. Ez sokszor csak fejben valósul meg, nem kell, hogy állandóan mozgásban is legyenek, csak az, hogy dolgozzon az agyuk.

Hogyan tudnak a szülők segíteni tehetséges gyermeküknek?

A legfontosabb, hogy elfogadjuk őket úgy, ahogy vannak, még akkor is, ha furcsa egy gyermek. Nekem az a mániám, hogy mindenkinek megvan a helye ezen a Földön, mint egy nagy kirakós játékban. A probléma szerintem abból adódik, hogy folyton lerugdossuk egymást az útról, mert azt gondoljuk, hogy a célunkat csak így érhetjük el. Ha önállóságra neveljük, szabadságot adunk a gyerekeknek és megfelelő kihívásokat, az bőven elég.

Mi jelent a szabadságra, önállóságra nevelés?

Azt, hogy az életkorhoz képest nagyobb felelősséget adunk a gyermekeknek. Több mindenben dönthetnek, viszont ez következményekkel is jár számukra. Ez a folyamat pedig önmagát erősíti. Egy háromévesnél például a vacsora kérdése. Odateszem elé, le kell ülnie hozzánk, megadom tehát a keretet, de eldöntheti, hogy megeszi-e vagy nem. Vagy hozok egy szabályt, hogy meg kell kóstolnia, de utána dönthet, hogy megeszi-e. Esetleg, hogy eldönthesse egy kisgyerek, melyik oviba, iskolába szeretne járni. Ha mi magunk sem tudunk dönteni két-három intézmény közül, miért ne választhatna ő? A gyereknek ilyenkor a saját döntése felelősséget ad, jobban elköteleződik.

Fontos, tehát a keretrendszer, de az iskola is az.

Az iskola, mint keretrendszer szükséges, de a baj az, hogy mint környezet legtöbbször ingerszegény egy tehetséges gyermek számára. Az iskolában nagyon sok gyerek van együtt, és aki nem abba a szűk sávba fér bele, ami az „átlag”, az szenved. Vagy azért, mert már rég tudja, amit tanul, vagy azért, mert olyan hiányosságai vannak, amivel nem érhető el számára ez az átlag. A tehetség számára ez valamiféle üresjárat, amiben nem tud fejlődni.

De a tehetséges gyerekek is sokfélék, van, aki elviseli ezt.

Lehet, de ettől még nem jó neki. A távoktatás például sokaknak kedvezett, mert nem kellett végig ülni az órákat, így a saját tempójukban tudtak haladni. Volt egy általános iskolás másodikos gyerek, akihez egyetemi kémiaoktatót kellett hívni, olyan átütő fejlődést ért el egyéni tempóban haladva, a pandémia alatt. Nincsen könnyű helyzetben a gyorsan fejlődő kisgyermek, aki sokszor nagyon felnőttesen viselkedik, beszél. Mit is tapasztal? A többi gyerek kineveti, hogy micsoda hülyeségeket mond, ha pedig egy felnőttel kezd el beszélni komoly dolgokról, gyakran ők sem bírják ki mosoly nélkül. Azt élheti meg tehát, hogy mindenhol kinevetik, ettől pedig akár meg is megnémulhat.

Mit lehet akkor tenni, minden tehetséges gyereket kivenni az iskolából?

A szociális készségek fejlődéséhez az kell, hogy gyakorolhassa őket az ember. Az átütő fejlődésű gyerekeknél azonban az a probléma, hogy a számukra megfelelő gondolkodástól a társaik gyakran nagyon messze vannak. Ez egy kisgyereknek különösen nehéz, mert nem érti, hogy miért nem értik meg őt a többiek. (A hatványozásról beszél az óvodában és a többiek értetlenül néznek rá.) Hogy tudna így a szociális készsége fejlődni?

Nem vagyok annak híve, hogy elkülönítsük a tehetséges gyerekeket, mert az a jó, ha mindenfélét megtapasztalnak. Annak viszont igen, hogy összehozzunk hasonló gyerekeket, ahol az egymással való interakció során tudnak szociális készségeik is fejlődni, mert szót értenek egymással. Fontos tehát találni számukra olyan kisebb köröket, közösségeket, ahol saját érdeklődésüknek, színvonaluknak megfelelően is tevékenykedhetnek.

Mennyire ritka a tehetség?

Örök kérdés, hogy mindenki tehetséges-e. A problémám, hogy nem lehet bizonyítani, viszont az sem bizonyítható, hogy nem mindenki tehetséges. Szerintem mindenkire úgy kell tekinteni, hogy tehetség lehet. Minél optimálisabb környezetet kell teremteni a fejlődéséhez, így megjelenhet az a pici különlegesség, ami talán csak tizenéves vagy felnőtt korban fog megmutatkozni.

A tizenéves kor vízválasztó a fejlődésben?

Abszolút, mert akkor derül ki, hogy a tehetségből lesz-e talentum, amit teljesítményben megjelenő tehetségnek nevezek.

A tehetség tehát fejlődés, a talentum teljesítmény.

A tehetség addig tart, amíg működik a belső hajtóerő, amikor nem érdekli, hogy valami lehetetlen. Ezzel szemben a teljesítmény azt jelenti, hogy már társadalmi szintű értéket alkot, hoz létre. A tehetség esetében a „ritkaság” kritérium, nem nagyon keveset jelent, a populáció 20-25 százalékát írja le a tudomány, mint tehetségmező, ami valamiféle genetikai alapot jelent. Természetesen nem azt, hogy belőlük mind Nobel-díjas tudós lesz. Kellenek a kiemelkedő alkotók, de fontosak a hétköznapi tehetségek is. Az például egy pedagógus is, aki azt mondja, hogy kihoz abból a gyermekből is valamit, akinek mindenféle problémákról vannak papírjai. A mindennapi életben mindenhol előfordul ez a fajta tehetség, és nagyon értékes.

Szükséges-e a felnőtteket is támogatni, fejleszteni tehetségük fenntartásában? Amit esetleg egy tehetséges gyereknél elrontottunk, felnőttként javítható-e?

Fontos kérdés, mert már az idősek tehetséggondozásával is foglalkoznak. Vannak olyan tehetségek, amelyek felnőttkorban mutatkoznak meg. Vegyük például a hobbit. Ez általában az az út, amit nem vállalhatott az egyén hivatásként. Ismerek egy hölgyet, aki mérnökként élte le az életét, később, amikor nyugdíjba ment, sikeres selyemfestő lett. Nyilván nem akkor kezdte el a nulláról, de idős korára tudott kiteljesedni, amikor már nem a gyereknevelés, és nem a munka tette ki az életét. Egy tehetséges embernek gyakori jellemzője az öntörvényűség, de közben áldozatot is kell hoznia. El kell döntenie ugyanis, hogy mi a fontos számára, és ez sokszor a család és a munka közötti választás is lehet. Társadalmi szempontból mindenképpen az az ideális, ha a családban a szülők úgy tudnak odafigyelni a gyerekeikre, hogy biztosítják nekik azt, hogy a maguk útját járhassák, és ehhez a gyermek felelősségét is felépítik.

Tehát minden tehetséges gyermek mögött áll egy elhivatott szülő?

Igen, az minden alkalommal kiderült, amikor egy tehetséges gyermekből tálentum lett, hogy volt a háttérben valaki - legtöbbször egy szülő, de lehet tanár, mentor, barát vagy testvér -, aki gyakorlatilag a gyermek fejlesztésének szenteli az életét. Nagyon kemény felelősségvállalás ez.

Sokszor a szülői ambíció is hozzátesz a tehetséghez, viszont el is vehet belőle, ha nem hagyja, hogy a gyermek a saját útját járja.

Vegyük például Polgár Lászlót és a lányait, akik elhíresültek arról, hogy milyen szörnyű életük lehetett, hogy állandóan sakkozniuk kellett. Mi volt ebben a felelőssége a szülőknek? Hogy a szokásostól eltérő módon, sokkal többet próbáltak adni gyermekeiknek. A Polgár szülők azt a bírálatot is megkapták, hogy elvették a lányaik gyerekkorát, mert otthon kellett tanulniuk, nem járhattak iskolába. Helyette azonban kiemelkedő teljesítményekhez segítették a gyerekeket, akik világot láthattak, nyelveket tanulhattak, amit más szülő nem adott meg az övéinek. Ez valójában nem csak felelősség, hanem egy életmód is, példamutatás.

A szülő ennyit tehet: megtaníthatja azt az életszemléletet, hogy napról napra egyre többek és többek lehetünk. Mert az élet épp arról szól, hogy fejlődjünk.

A szülői támogatás lehet teher? Nyomhat agyon egy tehetséges gyereket?

Sajnos igen. Jó a szülői ambíció, ha az összeegyeztetett a gyerek fejlődésével, a gyerek igényeivel. Mindent el lehet érni, de csak úgy, hogyha partnerek vagyunk. Gyakran találkozom olyan esetekkel, ahol a szülői ambíció nagyobb, mint amit a gyerek elbír. Sokszor, a gyerek bár tehetséges, de nem úgy, ahogy azt a szülő akarja. Pedig szülőként csak oda kell figyelni a gyerekre, köré tenni a lehetőségeket, megnézni, hogy hol, merrefelé halad szívesen. Ez a segítés azonban komoly felelősség is. A tehetség ugyanis folyton kimegy a komfortzónából, és a legközelebbi fejlődési zónát maximalizálja. Azaz viszi előre az a belső hajtóerő, amivel kezdtük is a beszélgetést, ami mindig arra ösztönzi a gyereket, hogy többet és többet akarjon elérni. Ezt segítheti, erősítheti a szülő. Amit nem tehet, hogy a saját ambíciói miatt túltolja, és a veszélyzónába sodorja vagy hagyja sodródni a gyereket, mert az a tehetségre már pusztítóan hat.

A tehetség tehát olyan komplex egész, amelyben a genetika és a nevelés együtt számít?

Igen, ezek egymást támogatják. Azonban a tehetséges gyermekek is nagyon különbözőek, és a különböző típusú személyiségek más-más környezetben tudnak fejlődni. De mindenképpen van valamilyen genetikai alap, ami egyre inkább úgy néz ki, hogy valamilyen deviancia, amire nem a szokványos környezet lesz a megoldás. Ezért is nehéz például megmondani, ajánlani egy gyereknek, hogy milyen iskolába menjen. Egy csomó tehetségnek nem jó, ha olyan helyre megy, ahol hajtják őt a tanulásban, a másiknak meg ugyanez nagyon jó.

Szülőként hagynunk kell, ha tehetséges gyermekünk nem akarja kibontakoztatni a tehetségét?

Miért ne akarná? Csak lehet, hogy nem úgy, ahogyan azt mi szülőként elképzeljük. Mondjuk elküldöm a gyermekemet zongorázni, mert nagyon jó hallása van, tökéletes a ritmusérzéke, és mindenki azt mondja rá, hogy zenei tehetség. A gyerek egy hónap múlva azzal jön, hogy a tanára egy boszorkány, és ő többet nem akar menni zongoraórára. Ha erre azt felelem neki, hogy jó, ne menjél, akkor hagytam veszendőbe menni a zenei tehetségét? Valószínűleg igen. Ha viszont azt felelem, hogy rendben, keressünk egy másik tanárt, az a jó irány? Mert foglalkoztam vele, odafigyeltem a gyerek problémájára, és teremtettem számára egy másik lehetőséget? Lehet, hogy nem. Mert ha ott van a gyerekben az a bizonyos hajtóerő, lehet, hogy a tehetsége később egészen máshol fog megjelenni.  Az is lehet, hogy azért nem akar zongorázni, mert közben rabul ejtette a számítógép, fantasztikus programokat ír, és neki az informatika az útja.

Ha többet szeretnénk tudni arról a bizonyos belső hajtóerőről, vagy szülőként, pedagógusként a tehetséget fejlesztő környezet érdekelne jobban, akkor olvassuk el Gyarmathy Éva:  Tehetségfejlesztés – Lehetőségek kezdőknek és haladóknak című könyvét, mely a Tea Kiadó jóvoltából itt megvásárolható: teakiado.hu

Gyarmathy Éva pszichológus, lélektani szakíró. Pályafutását iskolapszichológusként kezdte, tagja volt az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének, a Budapesti Műszaki Főiskola docense, óraadó tanárként szinte minden neves hazai egyetemen dolgozott már. A magyarországi Diszlexia Központ és az SNI Tehetségeket Segítő Tanács megalapítója.

 

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X
Kamaszmentő - TeakiadóNem születtél anyának! - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó