Oviblog

Ez még megvan? Ezerért odaadod? – avagy ovis anyuka bizniszelne a Marketplace-en

Az egész úgy kezdődött, hogy a gyerekcipőktől már nem fértünk be a cipősszekrénybe. Mégis hányas cipők még ezek? – tettem fel magamban a kérdést. 25, 26, 27...te jó ég, már legalább két éve kinőtte őket! Várjunk csak! Egész jó állapotban vannak: mi lenne, ha én is feltenném őket a Marketplacere? Biztos nem olyan bonyolult, láttam, hogy csomó anyuka csinálja az ismerősök közül...majd maximum kérek tőlük egy kis segítséget.



Így történt, hogy elkezdtem lefotózni a kis sportcipőket, szandálokat, gumicsizmákat, amiket még tényleg el lehetett volna egyszer hordani: nem beszélve arról, hogy manapság már a gyerekcipőkért is felnőttcipő árat kell fizetni, ha mégsem a leggagyibbat veszem meg, márpedig nem azt veszem. 2000-4000 forint közé áraztam be a lábbeliket, és mit sem sejtve felpattintottam őket a Facebook „bolhapiacára”. Nagy örömömre egy órán belül több üzenet is érkezett a portékámmal kapcsolatban, ám csak ekkor ért az igazi meglepetés. Rá kellett jönnöm, hogy a virtuális piactérre lépve egy egészen új világba csöppentem, ahol némelykor nem csak hogy teljesen arctalanok a potenciális vevők, de egy számomra ismeretlen nyelvet is beszélnek...idézem:

„– Ez még megvan?” – ez ugye egy alapbeállítás a felületen, mint rájöttem, így nem is akadtam fönn rajta túl sokáig. Azon már annál inkább, hogy a legtöbben képesek tényleg csak ennyit odavetni, se köszönés, se semmi.

„– Helló, ha kettőt veszek, odaadod ezerér’ darabját?” – hát hogyne, én ugyanis itthon a spájzban nyomtatom a pénzt, amivel aztán megveszem a cipőket átlagosan tízezer forint per darab áron. – Nem, ne haragudj, szerintem így is nagyon áron alul adom darabját 2500 forintért és még el is viszem neked az Árkádba, mi nekem is buszjegy, vagy benzinköltséget jelent... – pötyögöm be a választ. „– Akkor nem kell kössz” – jön az ítélet, de legalább jön, és nem hagyja függőben a beszélgetést, amiből nem tudod, hogy akkor azért így is kell neki, avagy sem.

Másik két pár cipőre megegyezek a hölggyel, hogy megveszi őket 3000 Ft/ darabért, Nike hibátlan csukák, a férjem el is viszi neki kocsival egy tőlünk bő 10 kilométerre eső élelmiszerüzlet bejáratához, mondván, hogy legyünk már jó fejek, vidékről jön az anyuka vonattal, ezzel is segítünk kicsit. Hív a férjem az átadás után: – Csak az egyiket vitt el. – Mi van? Azt mondta mindkettő kell neki! – Aha, de meglátta a színét és az mondta, hogy ez kicsit rózsaszínesebb, mint a képen volt, így csak ezerért kell neki...én meg annyiért nem adtam oda. – Behalok... még direkt írtam is neki üzenetben, hogy ez nem piros, azt mondta rendben. – Jó hagyjuk, a csillagokat is lebeszélte volna az égről, még szerencse, hogy nem te mentél neki odaadni, mert amilyen jószívű vagy ennyiért is odaadod...

Szóval jószívű vagyok? Francokat! Majd én megmutatom! Eladok „mindent IS”, hogy ezzel a manapság a közbeszédbe túlontúl is bekúszó, szerintem alaptalanul divatos és egyben rendkívül magyartalan kifejezéssel éljek. (Persze nem leszek álszent, én is használom, mert már a csapból is ez folyik.)

Ezek után eladtam még három pár cipőt egy apukának vidékre, csomagautomatában, a szállítást is ő fizette, szóval elég jó „deal-t” csináltam, így hát nyilván újra felbuzdultam tőle. Jöttek szépen sorban a meghirdetett cuccok: kabátok, játékok, kinőtt overallok, kismotor, ágyneműtartó, babaágy. Utóbbival egy időben elkezdtem a mások által meghirdetett holmik között futóbicikli után kutatni. A babaágyam iránt érdeklődő nőnek leírtam, hogy milyen árnyalatú, gyerekbarát és egyben hipoallergén festékkel van átkenve a rács, hogy mekkora a rácsok közti rés, és lemértem, hogy pontosan hány centi a matrac, amit hozzá adok, mert ezt fontos volt tudnia a légzésfigyelő miatt. Szétszereltem, bezsákoztam, még egy kedves üzenetet is írtam a csomagba, hogy mikor otthon a gyerekszobában kibontja és elkezdi összeszerelni jó érzéssel gondoljon erre a kis beszerzésre. Ezzel párhuzamosan már vagy az ötödik futóbicikliről értekeztem más hirdetőkkel, akik arra nem voltak képesek, hogy kiírják, ha már eladták az adott terméket, vagy hogy az egyszerre eladni kívánt bringákról külön-külön készítsenek fotót, mert így igen félrevezető a hirdetés másoknak. És amikor az utolsó kísérletet tettem, hogy megkérdezzem valakitől, milyen magasságba lehet állítani a piros pedálos bicaj ülését, a következő választ dobta oda: „– Nemtom, nem mértem le.”

Tessék? Most komolyan? El akarod adni a szaros biciklit, vagy nem? – tajtékzottam magamban, de csak ennyit írtam: – Akkor esetleg megtennéd, hogy leméred nekem és megírod, mert tudni szeretném, hogy jó-e a gyerek magasságához. Nem jött válasz. Még másnap sem, hiába kérdeztem rá újra és hiába jelezte a messenger, hogy az illető elolvasta az üzenetet. Úgyhogy odaröfögtem neki még egy sort: „Múlt pénteken adtam el egy babaágyat itt a Marketplacen, kb. egy hét egyeztetés után. Mindent IS lemértem a csajnak, épp, hogy nem mentem el hozzá a gyereket betakargatni. Szóval remélem még sokáig meglesz a biciklid.” – aztán kiléptem a chatből.

Nagyon szemétnek gondoltam magam, de valahogy elégtételnek éreztem így lezárni a dolgot. Nem sokra rá meghirdettem egy fehér komódot, mire rám szállt egy külföldi troll és azt akarta, hogy vegyek neki bitcoint. Persze jelentettem, nem történt semmi, csak felszívódott az ürge. A komódot eladtam egy kedves, fiatal párnak, akiknek épp a babaszobába kellett a pelenkázó mellé. Mondhatnám, hogy sikersztori, de kicsit belefáradtam...gondolom, nem vagyok ezzel egyedül.

Úgyhogy most leálltam kicsit az online „kereskedéssel”, csak a futópadot hirdettem meg a héten, mert csak porfogónak van...futok eleget az ovisom után.

(Ui.: írj privátban, ha érdekel!)

 

 

 

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X Karácsonyi könyvvásár