Oviblog

Hogyan beszélhetünk a hajléktalanokról kisgyermekünkkel – interjú Kozma Lilla Ritával, az Utcamesék című könyv szerzőjével

Néhány éve láttam egy anyukát a pesti a belvárosban, ahogy látványosan átsiet az úttesten az utca másik oldalára az óvodás forma kislányával, hogy kikerüljön egy földön gubbasztó, kéregető hajléktalant. Emlékszem, az volt az első kérdés, ami felmerült bennem, hogy vajon a gyerekét akarja „védeni”, vagy ő maga fél, esetleg nincs rendben a látvánnyal, vagy egész egyszerűen hirtelen fogalma sem volt róla, mit kéne mondjon, ha a kislány rákérdez, miért ül a bácsi a földön és mit csinál. 


Valahol itt fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy egyszer szeretnék írni egy cikket arról, hogy miként érdemes, kell, vagy lehet hozzáállni a hajléktalanság témájához szülőként. Aztán nemrég úgy hozta az élet, hogy ugyanahhoz a kiadóhoz kerültem az első készülő regényemmel, ahol Kozma Lilla Rita hajléktalanokról szóló, Utcamesék című kötete is megjelent, így hát adta magát a lehetőség, hogy feltegyek a szerzőnek néhány kérdést, ami szülőként már rég foglalkoztatott.

– Azén kisfiam még óvodás, és egyelőre nem kerültünk olyan szituációba, ahol rákérdezett volna bármire a hajléktalanokkal kapcsolatban. Vajon érdemes szülőként előre elterveznünk, hogy milyen választ adnánk egy kisgyereknek a kérdéseire, amikor először találkozik utcán élőkkel?

KLR: – Nem gondolom, hogy előre el kellene tervezni, hiszen arra sincs konkrét kész válaszunk, ha a „miért-korszakban” egy kisgyermek megkérdezi, hogy miért zöld a brokkoli, vagy épp azt, hogy miért bottal jár a néni. Én azt gondolom, hogy felnőttként mindannyiunknak van véleménye a hajléktalan emberekről, és azt hiszem, hogy ezt a véleményünket kell minél empatikusabban, és érzékenyebben átadni a gyerekeknek, persze a saját koruknak megfelelően.

– Érdemes lehet esetleg magunktól felhozni a témát? És ha igen, vajon mikor?

KLR: – Szerintem minden, társadalmat érintő témát nem lehet elég korán felhozni egy gyereknek. Mindig, minden témával úgy kell a gyerek felé fordulni, hogy a legegyszerűbben mondjuk el neki: például miért ül a néni egymagában az aluljáróban. Ami a legfontosabb, hogy hangsúlyozzuk ki, hogy a néni vagy a bácsi nem tehet róla, és nem szabad őket lenézni, kinevetni, bántani.

– Bizonyára egy szülő sem szeretné, hogy a gyermeke megijedjen, vagy féljen valamitől, amitől valójában nem indokolt tartania. Én a hajléktalanságot is ebbe a kategóriába sorolom magamban. Miként tudom elejét venni a gyerek negatív előítéleteinek?

KLR: – A gyereknek alapvetően szerintem nincs negatív előítélete. Azonban, ha mégis, akkor az egészen biztos, hogy a környezetéből “ragadt” rá. Minden ilyen esetben el kell magyarázni neki, hogy miért nem kell félni a nénitől meg a bácsitól az aluljáróban, vagy a bolt előtt. A felmerülő kérdéseire meg pontosan választ kell adni a szülőnek és akkor talán sikerül megértetnünk vele, hogy az emberek eredendően nem rosszak. Csak mindenkire bélyegeket aggasztunk. Ami alapvetően az emberiség legnagyobb hibája véleményem szerint.

– Egy barátom kisiskolás gyereke egyszer azt kérdezte az édesanyjától, hogy a kéregető néniknek, bácsiknak az aluljáróban ez-e a munkája. Nem emlékszem már milyen választ adott a szülő, viszont az érdekel, hogy te hogyan felelnél erre a kérdésre.

KLR: – Igen, ez is egy munka. Pont úgy, mint minden más. Az a helyzet, hogy a hajléktalan embereknek nem nagyon van más lehetőségük pénzkeresésre. Vannak olyanok, akik dobozolásból, kukatologatásból élnek. És akad olyan is, akinek ennél kicsivel több munka is jut. De ahhoz első körben fontos, hogy bekerüljenek az utcáról és tudjanak munkába járni. És akik ideáig eljutnak, nekik már van rendes, bejelentett állásuk.

Szóval, igen. Első körben munka a kéregetés, igen.

– Szerinted hogyan érdemes elmagyarázni egy kisgyereknek, hogy kiből lesz hajléktalan? Illetve milyen reális, mégis megnyugtató válasz létezik arra a kérdésre, hogy ő maga is válhat-e azzá?

KLR: – Mindig mindenkihez úgy kell szólunk, olyan szinten, ahol az adott egyén tart a világgal. Én szerintem úgy magyaráznám el a gyerekemnek, hogy mindannyian juthatunk arra a sorsra, egy krízis következtében, hogy rossz helyzetbe kerülünk. Gondolok például egy kilakoltatásra. Ha nincsenek rokonaink, vagy épp nem tartjuk a kapcsolatot velük, nem nagyon van választásunk. Egy krízishelyzetben persze mindenki másként viselkedik. Van, aki értő, szakemberi segítséget kér, és van, aki úgy dönt, hogy saját maga áll talpra. Utóbbi sajnos nem mindig sikerül, és nem marad más opció számára az utcán vagy a munkásszállásokon kívül.

Szóval én valahogy úgy magyaráznám, hogy fontos, hogy odafigyeljünk másokra és ha kell legyünk készek segíteni. Egy kisgyerek is tud, a legtöbbel, amit egy kisgyerek adhat egy másik embernek: a kendőzetlen őszinteségével, kedvességével, és a mosolyával.

– Talán a legtöbb kisgyerekben először a sajnálat érzése jelenik meg, ha lát egy hajléktalan embert például dideregve ülni az utcán, vagy koszos ruhában kéregetni a téren. Miként erősíthetjük a gyerekünkben az empátiát, az együttérzést és hogyan magyarázhatjuk el neki, hogy az említett személy nem feltétlenül (csak) a saját hibájából került az utcára?

KLR: – Hmm, ez egy igencsak jó kérdés. A gyermekekben alapvetően az empátia zsigerből jön. A gyermekek nem rossznak születnek, nem hiszek ebben. Valaminek, vagy valakinek, – gondolok itt egy felnőttre –, a hatására válik a viselkedésük “gonosszá, rosszá”. Ha egy felnőtt valami olyat csinál egy gyerekkel, ami az neki nincs rendben, ami átlépi a határait, akkor természetes, hogy nem fog többet úgy bízni, mint annak előtte.

Szóval én azt gondolom és hiszem, hogy az empátia mindannyiunkban benne van, csak van, aki elnyomja magában mélyre, mert azt hiszi, hogy azzal, ha megmutatja mit érez, veszélybe sodorja saját magát.

El lehet mondani a gyereknek, hogy a néni vagy a bácsi miért kéreget az utcán, vagy az aluljáróban, és miért nincs “rendes” munkája. El lehet neki mondani, hogy a hajléktalan emberek is emberek, és nem szabad velük másképp bánni. Annak ellenére, hogy a társadalom ezt a nyomást teszi az emberekre, hogy el kell ítélni őket, mert csak a terhünkre vannak. Én nem ezt gondolom. A társadalomnak feladata mindenkit a lehető legjobb helyre húzni azon a bizonyos létrán.

– Mit tudsz arról, hogy ma Magyarországon kapnak-e az óvodákban, általános iskolákban a gyerekek bármiféle ismeretet, tájékoztatást a hajléktalansággal kapcsolatban?

KLR: – Nem tudok jelenleg ilyesfajta edukációról.

– Ajánlanál esetleg olyan szervezetet, akik segítségével akár már a gyerekek is betekintést kaphatnak a hajléktalanok helyzetébe, illetve akiken keresztül a kisebbek is megtanulhatják, miként tudnak ők is segíteni az utcára szorult embertársaikon?

KLR: – Jó szívvel ajánlom a Budapest Bike Maffia civil szervezet minden akcióját. 

Kozma Lilla Rita szociális munkás, író, Utcamesék – Történetek a hajléktalanságról című könyve 2021-ben jelent meg a Tarandus kiadó gondozásában.

Péterfy Gergely író így ajánlja a kötetet:

„Az Utcamesék megrázó, empatikus, ugyanakkor kíméletlen látlelet a hajléktalanok helyzetéről. Kozma Lilla Rita dermesztő közelségből mutatja meg az emberi szenvedés és kiszolgáltatottság hétköznapjait.”

A könyv tehát felnőtteknek szól, nekik viszont jómagam szívem szerint kötelező olvasmánnyá tenném, hogy minél többen betekintést nyerhessenek általa a társadalom eme „ismeretlen”, mégis húsbavágóan valós rétegébe és valamivel jobban megérthessék a benne élőket.

A szerző egyébként aktívan részt vesz könyves eseményeken, Instagram  és szerzői Facebook oldalán pedig friss tartalmakkal találkozhatunk.

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X Karácsonyi könyvvásár